Ha munka van, minden van. Ez a magyar miniszterelnök egyik axiómája. Erre építi patrióta gazdaságpolitikáját, ám nem csak azt. Ha meg akarjuk érteni például, miért kezdeményezett véleménynyilvánító szavazást Ukrajna uniós csatlakozásáról, érdemes a munkáról alkotott nézetein is keresztülszűrni a sajátunkat, ha jó döntést akarunk hozni ebben a nagyon fontos és aktuális kérdésben.
Már 2010-ben egymillió új munkahely megteremtését ígérte Orbán Viktor, és ez az ígéret mára valósággá vált. Nem lehet úgy virágzó országot teremteni, ha többen várnak valamilyen jogcímen támogatásra, mint ahányan előteremtik a rávalót. Márpedig a nemzeti kormánynak feltett szándéka volt, hogy a segélyeken alapuló megoldások helyett a munkaalapú társadalom megszervezésével oldja meg a megélhetési, jóléti és szociális problémákat. Aki dolgozik és biztos jövedelme van, az nagyobb biztonságban érzi magát, mer álmodni, tervezni, és igyekszik minden évben legalább egy lépéssel tovább lépni. Vagyis ha munka van, akkor minden van: megélhetés, lakhatás, család, tanulás és pihenés, utazás, váratlan helyzetek sikeres kezelése, gyógyulás és megtakarítás nagyobb szabású tervek megvalósítására. Ilyesmire gondolhattak egyébként az Európai Unió alapító atyái is, amikor az egyik legfontosabb alapértékké nyilvánították a munkaerő szabad áramlását a tagországok között. Ám a bajok is itt kezdődnek.
Kontroll nélkül zúdulhatna ugyanis munkavállalók hatalmas tömege Magyarországra, ha Ukrajnát felvennék az Európai Unióba. Ez azokban az ágazatokban okozhatna igazán nagy gondot, ahol alacsonyabb képzettségű emberek dolgoznak nagyobb számban. Ráadásul feltehetően nem adna olyan moratóriumot sem Brüsszel, mint amilyet annak idején több ország bevezetett a magyar munkaerővel szemben, évekig tartó korlátozásokat alkalmazva. Nem lenne szükség munkavállalási engedélyre, kvótára vagy egyéb adminisztratív szűrőre, ami azt jelentené, hogy az ukrán emberek korlátozás nélkül vállalhatnának munkát. Elképzelni sem tudjuk, hogy a háborús körülmények közül érkező, jövedelemmel alig rendelkező tömegek milyen pusztítást végeznének a rengeteg áldozat árán beindított bérnövekedést vagy a felzárkózni vágyó társadalmi rétegek munkavállalási esélyeit tekintve. Félreértés ne essék, a normális ember nagy odaadással segíti a nálánál elesettebb rászorulókat. De a családjáért felelősséget vállaló, nemzete boldogulását mindenek fölé helyező gondolkodó ember nem támogat olyan politikát, amely ellehetetleníti szülőföldjén a normális életet.
Joggal merül fel a kérdés, Európa más országait miért nem foglalkoztatja ez a probléma. Sőt, a hírek szerint Németország kifejezetten attól retteg, hogy a háború befejeztével elveszíti az olcsó ukrán munkaerő egy jelentős részét, ezért is kardoskodik a béke ellen. Ám ne feledjük, hogy azokban az országokban, ahol a globalisták irányítanak, az illegális migrációt is kifejezetten hasznosnak tartják munkaerőgondjaik megoldására. Az ott élő európai polgároknak jelenleg még mindegy, ki dolgozik örökölt jólétük fenntartásán, ám szép lassan elfogy ez az örökség. Mi ezt nem akarjuk, hosszú távon is csak ott akarunk szervezetten, korlátozott ideig érkező vendégmunkásokat alkalmazni, ahová nem találnak magyar munkavállalót a munkaadók. Miközben az ellenzék vezére, aki parancsba kapta brüsszeli gazdáitól az ukrán csatlakozás melletti kiállást, azzal hergeli a magyar vidék lakóit, hogy nincs is számukra értelmes munkahely ott, ahol élnek, sunyin elhallgatja, hogy ha rajta múlik, akkor semmilyen nem lesz. És akkor semmi nem lesz. Nagyon nem mindegy tehát, kit támogatunk a sorsdöntő kérdésekben.
