A demokrácia dicsőségére

Nehéz másként értelmezni Nagy-Britannia brexitkálváriáját, mint szánalmas szomorújátékként, ahol valójában senki se tudja, mit akar, de azt nagyon akarja.

A Westminsterben a jövő héten harmadszor szavaznak a kilépési megállapodásról Fotó: Reuters

Nehéz másként értelmezni Nagy-Britannia brexitkálváriáját, mint szánalmas szomorújátékként, ahol valójában senki se tudja, mit akar, de azt nagyon akarja. Csak a hevesség a fontos, az irány teljesen másodlagos, csak a parlamentben mögöttünk elhelyezkedő padsorokban ülő politikustársak legyőzése számít, semmi más. A döntés megszületett egy demokratikus népszavazás során, az Európai Uniót az Egyesült Királyság elhagyja, már csak annyi kell, hogy ezt megfelelő formában, jogilag is megtámogatva végrehajtsa a parlament. Mert a hagyományaiból élő országközösség mégis egy parlamenti demokrácia, ott is szabályok vannak, még ha úgy is tűnik, lassan már csak a betűje marad meg a szabályoknak, a lényege meghalt.

A miniszterelnök ugyanis arra kérte fel az uralkodót, hogy függessze fel a parlament működését, mivel így biztosan nem lenne oldalról jövő döfés, alternatív kiáltvány, kerülő úton beadott késleltető irat, amely az október 31-i brexitet megakadályozhatná. A lehető legdrasztikusabb megoldás, amely nem csupán a parlament tagságát, de vélhetően a királyi házat is meghökkenti. Ha ugyanis a királynő él ezen jogkörével, és követi a miniszterelnök felkérését, azzal kimondja, a jelenlegi helyzetben a parlament nem látja el megfele­lően a feladatát.

Nem képviseli az embereket, nem azért dolgozik a testület két háza, hogy érvényt szerezzen a nép akaratának, hanem attól mérföldes távolságban helyezkedik el, mégpedig a felhők között, s vívja belső harcait. A brexit ugyanis kiköphetetlen és lenyelhetetlen béka, amely politikai sorsokat zúzott szét és meglepő szereplőket emelt föl a legmagasabb szintre. Boris Johnson teljes életműve a brexitről szól, energiája kiapadhatatlannak tűnik, és látszik, mindent feltett az egyetlen, rendkívül fontos brexitadura. Hinni akar benne, hogy a népszavazás végeredményét tiszteletben kell tartani, s ezért hajlandó akár olyan lépés meghozatalára is, amely legalábbis erkölcsileg megkérdőjelezhető.

Mert mindig kell hogy legyen egy olyan szint, amelyet nem szabad alulmúlni. A parlamentnek nem szabad elszakadnia a társadalomtól, a ház épp azért viseli a „tisztelt” melléknevet, mert ott a lakosságot képviselő emberek dolgoznak. A testület ideiglenes felfüggesztése talán túl nagy ár azért, hogy végrehajtható legyen a demokratikusan meghozott döntés, tűzzel tüzet oltani ugyan régi és jól bevált módszer, ám fölöttébb veszélyes.

A tűz ugyanis felégeti az egész várost, lángra kap utána az összes környező épület, s kiderül, hogy igenis létezik a megoldás, hatalmi szóval lehetséges a legalapvetőbb demokratikus intézmény ideiglenes elhallgattatása.

Ezzel együtt kiüresedett a brit pártrendszer, magukat nagynak képzelő, a társadalmat azonban már rég nem képviselő pártok vívják harcukat, miközben a brit lakosság nagy része a régi rend teljes egészének fityiszt mutató pártra szavazna, ha lenne rá lehetősége. Elméletileg innen kellene felállnia a lassan egyáltalán nem Egyesült Királyságnak – vagy létrehozni a vadonatúj, brexitet követő, sosem látott államszervezetet.

Boris Johnson lehengerlő stílusa és energikus törtetése szinte biztosan el fogja érni, hogy a britek végül kiléphessenek az EU-ból, ami mindenképpen óriási fegyvertény. De a körülmények mégsem méltók egy XXI. századi, európai demokratikus államhoz. A skót államiság megszűnésekor a szoknyás atyafiak azt mondták, itt van vége a régi dalnak. Most mintha az egész királyság minden része énekelne.