Magyarország magára talál

Az új, G. Fodor Gáborral közös rovatunk címe jövő idejű, de hogy tudjuk, hol lesz a labda, hol kell majd nekünk is lennünk, ahhoz az elején érdemes belenézni a visszapillantó tükörbe, hogy lássuk, hogyan jutottunk el oda, hogy Magyarország magára talált, hogy ma a jövő iránt újra nagy reményeket táplálhatunk.

Néhány hónap múlva lesz tizenöt éves Orbán Viktor kormányzása. Ez – Békés Márton mértékadó kategorizálása szerint is – önálló korszaknak számít, és akkor az első Orbán-kormány idejét még nem is számoltam bele. Pedig már akkor nagy lendülettel megindult az országépítés. Az 1998-ban kezdődő első négy év az addigi majd’ egy évtizedhez képest teljesen új, friss, nemzeti célokat jelölt ki és a külső függés felszámolására törekedett, azonban – a rendszerváltoztatás zavaros körülményeinek terhelő hatása alatt és koalíciós parlamenti háttér miatt – azt gúzsba kötve kellett végigvinni. Az akkori polgári és keresztény alapú kormányzás a tanulás, a tapasztalatgyűjtés időszaka volt. A nemzeti kormányzás társadalmi bázisa épp csak létrejött, és akkor még nem is bizonyult ütésállónak.

Magyarországon a tizenöt év folyamatos kormányzás történelmi rekord. Ha pedig nem csak Orbán Viktor miniszterelnöki székben eltöltött éveit nézzük, hanem az egyes választásokon kapott szavazatokat, az emberek támogatását is hozzávesszük, még kiemelkedőbb az elsőség, a miniszterelnök és a Fidesz-közösség politikai teljesítménye.

Parlamenti választáson a magyar történelemben egyetlen párt(szövetség) sem kapott még soha annyi szavazatot, amennyit a Fidesz–KDNP 2022 áprilisában. Akkor, több mint egy évtized megszakítatlan nemzeti kormányzása után, a magyar történelem legnagyobb demokratikus felhatalmazottságú kormánytöbbsége jött létre. Az a választás már semmilyen mérce szerint sem valami ellen való szavazás volt, hanem a korábbi tizenkét év igenlése.

Modern, minden felnőtt magyar állampolgárra kiterjedő szabad választási jog alapján a Fidesz és a folyamatosan többször újraválasztott miniszterelnök tehát utcahosszal vezeti a történelmi választási statisztikát, de az Európában ma jellemző, kontinentális választási rendszerekben is kivételes. Szűkebb térségünkben nincs példa hasonló eredményre, a legközelebbi hozzánk hasonlítható eset is sok száz kilométerre van és az is párját ritkítja az európai kontinensen: Bajorország és a CSU. Sajnos a sorozatos német hibáktól és tévedésektől a bajorok sem menekültek meg, ezért erről már csak múlt időben beszélhetünk.

A történelembe és a nagyszabású, nemzetek közötti versenybe mégsem elsősorban a hallatlan szavazatszámokkal és évekkel kifejezhető mérce alapján fog bekerülni a jelenkor Magyarországa, a Fidesz-közösség és Orbán Viktor, hanem kivételes kormányzati teljesítménye által. Tizenöt esztendő, másfél évtized elég hosszú idő ahhoz, hogy tartalma elemző szemmel, józanul megítélhető legyen, hiszen annak nem pusztán a törekvéseit, vagyis az elvetett magokat ismerjük, hanem az eredményeit – a fa gyümölcseit – is látjuk már. Eszerint

a 2010-től működő négy Orbán-kormány a Nemzeti Együttműködés Rendszerére, a 2011 húsvétján megszületett alaptörvény és a magyar emberek kitartó támogatásának stabil fundamentumára építve új minőségű, nemzeti politikát hozott létre Magyarországon. Ha bátrabban fogalmazunk: csodákat hozott, bátorságot, reményt adott az országnak. A csodát – ne legyünk istenkáromlók! – nem teológiai értelemben, hanem hétköznapiban. Hétköznapi csodákról van szó! A magyar modellnek ugyanis a csodájára járnak…

Az Orbán-kormányok legfontosabb kezdeti célja a nemzeti centrumú építkezés elindítása, a rendszerváltoztatás bizonytalanságaiba belesüppedt, külső és belső kényszereibe belefáradt ország felrázása volt. Az 1988–90-es évek nemzeti függetlenségi és társadalmi forradalma és az európai rendszerszintű átalakulás, a szovjet iga alóli felszabadulás hosszú évszázadok után kivételes történelmi esélyt teremtett Magyarországnak az önállóságra. A rendszerváltoztatás, az átmenet nehézségei azonban nem tették lehetővé, hogy a megnyíló történelmi eséllyel már akkor élni tudjunk. Akkor, a világméretű geopolitikai változásokat az elnyomott, volt kommunista országok nemzeti és szabadságmozgalmai – a magyarokkal az első sorban – indították el és vitték végig, de annak nemzetközi politikai, gazdasági hátterét a Nyugat és annak akkor egyedüli kívánatosnak és lehetségesnek kikiáltott liberális társadalmi modellje szolgáltatta, és ez nem segítette az önazonosság megerősítését. A valódi nemzeti alapú politikára így csak 2010-ben teremtődött meg a lehetőség a zsákutcába vezető rendszerváltoztatásos évek nehéz tanulságainak levonása után, kétharmados választási és parlamenti felhatalmazás alapján, az illúziókkal leszámolva. A bátor nekirugaszkodásra akkor is nagy szükség volt.

Az Orbán-kormány gyors és példátlan átalakításba kezdett, amely a politika minden stratégiai elemét érintette a demográfiai fordulattól, az alkotmányozáson és a nemzeti centrumú külpolitikán át az államháztartás teljes átszervezéséig. Új magyar modell jött létre.

Az innovatív változtatások – amelyeket a bírálói kereszteltek el amúgy, akaratuk ellenére is jól megdicsérve „unortodox“ politikáknak – a legjobb, kreatív hazai szellemi forrásokból eredtek, de folyamatosan figyelték a világ élvonalának legújabb példáit, és a szolgai másolás helyett azokat a magyar viszonyokhoz igazították. A miniszterelnök folyton megkérdezte az embereket a legfontosabb ügyekről, bizalmat épített. Az egyes intézkedések, lépések világos rendszerbe szerveződtek, egymást segítették. Egyik sem önmagában állt. Ezek ma már természetes dolgok, a mindennapok adottságai, nem emlékszünk már arra sem, milyen volt nélkülük.

Az én listám tizenötös száma kerek, de önkényes és szűkmarkú. A sokágú belső összefüggések okán sokféle más csoportosítás is lehetséges. Orbán Viktor többször maga beszélt a döntések fudamentumairól.

A magyar modellnek eszerint négy pillére van: a versenyképesség, a munkaalapú társadalom, a népesedéspolitika és a nemzeti önazonosság erősítése. Azt is elmondta, hogy minden egyes döntésnél ügyelt arra, hogy a négy szempont egymást segítse és ne ütközzön egyik se a másikkal.

Nézzük sorban!

1. Nemzetegyesítés: magyar állampolgárság a határon túli magyaroknak.

2. Közösségért való felelősséget megfogalmazó nemzeti alaptörvény.

3. A migráció kerítéssel és jogi határvédelemmel való feltartóztatása.

4. A gazdasági mozgásteret korlátozó IMF hazaküldése.

5. Gazdasági semlegesség alapú külpolitika, az egyoldalú külső függés felszámolása.

6. A multik bevonása a közteherviselésbe és lakossági rezsicsökkentés.

7. Teljesítményarányos, családi adózás.

8. A családok lakáshoz jutási támogatása.

9. Az anyák személyi jövedelemadó-mentessége.

10. A hálapénz megszüntetése.

11. Egymillió új munkahely, munkaalapú gazdaság.

12. Teljes foglalkoztatottság.

13. Ingyen tankönyv.

14. Gondosóra az idős embereknek, tizenharmadik havi nyugdíj.

15. Diák- és munkáshitel.

Mindegyik hallatlan vívmány. Különösen az előzményekhez képest. Ki gondolta volna, hogy az együttélésünket oly sokáig, oly durván mérgező hálapénz, a magyar egészségügy egykori legfőbb betegsége mára már a múlt rossz emléke lesz csak?! Ki látott már olyat valahol is, hogy a többgyermekes anyák nem fizetnek személyi jövedelemadót?! Hol nőtt bárhol ilyen rövid idő alatt ilyen mértékben a munkahelyek száma?! Ki volt képes rajtunk kívül megállítani a migránsok illegális áradatát?!

A kezdeti durva kritikák után előbb kivívtuk más országok figyelmét, majd pedig a bevált intézkedéseket, politikákat el is kezdték másolni. A magyar hozzáállás abból a közhelyszerű, de a mai, önkontrollját vesztett világban ritkán megbecsült tapasztalatból indult ki, hogy ha a problémák megoldásakor ismételten ugyanarra a kudarcos eredményre jutunk, akkor a további ismétlésektől sem lehet eredményt várni, új utakat kell keresni.

Magyarországnak meg kellett szabadulnia a gazdasági függéstől, mert az IMF vagy az Európai Unió kitartóan tovább házalt olyan egyenmegoldásokkal, amelyek már több helyen és többször csúfosan megbuktak.

Magyarország az Orbán Viktor vezette kormány alatt fokozatosan, de történelmi értelemben hallatlanul rövid idő alatt, komoly áldozatokat hozva elérte, hogy a nemzeti önállóság záloga, a nemzetgazdaság, hazai irányítás alá került.

Ez volt az alapfeltétel, hogy mehessünk a saját józan eszünk után, hogy kísérletezhessünk, hogy új, jobb megoldásokat keressünk; hogy ne kelljen – vagy jóval kevésbé legyen szükség – a külső érdekekre, hangulatokra, ideológiai ukázokra és kényszerekre tekintettel lenni.

Az eredmények – csodák – harcban születtek, semmit nem kaptunk ingyen, semmi nem hullott az ölünkbe, mindenért meg kellett dolgozni. Nem volt könnyű, nem könnyű ma sem, sosem lesz az!

A folyamat során a nemzeti, önállósodási törekvések konfliktust hoztak a helyzet addigi külföldi és hazai komprádor haszonélvezőivel, hiszen a szervilis hozzáálláshoz hozzá voltak szokva.

Az Orbán-kormány minden erejével arra törekedett, hogy helyzetbe hozza a magyarokat a saját országukban. Tizenöt év alatt a kezdeményező, függetlenségi politika sikert ért el. Magyarország magára talált.

A magyar megoldások vonzerejét növeli, hogy azok leginkább nehéz, másutt is jellemző helyzetekre adott kreatív válaszok és amelyekben a főáramot képviselő, liberális ideológia többször ismételten csődöt mondott, mert csak azt tudta mondani, hogy valamit miért nem lehet megcsinálni – azt, hogy hogyan kell, nem ismerte, a bénultság politikáját képviselte. A liberális irányzat – többek között – végzetesen beletörődött a demográfiai fogyás nemzetpusztító tényébe, tehetetlen a törvénytelen bevándorlással szemben, alkalmatlan a társadalmi igazságosság alapjául szolgáló arányos közteherviselés megvalósítására, de legutóbb már a béke biztosítására is. Közben áltudományos hisztériák rabságába esett.

Hallatlan az a figyelem ma, ami Magyarország felé irányul, lázas tempóban fordítják a magyar kormányzást, szakpolitikákat leíró hazai irodalmat más nyelvekre. Az olasz kormány, a francia ellenzék vagy éppen Donald Trump elnök sorra veszi át az innovatív magyar javaslatokat programpontjai közé.

E tekintetben még a politikai-ideológiai irányok sem mindig számítanak, hiszen az Egyesült Államok volt demokrata elnökjelöltje, Kamala Harris is megfogalmazott a magyarhoz kísértetiesen hasonló javaslatot: az első házasok lakásvásárlásának támogatására. Az ország méretéhez viszonyítva kivételes a ránk figyelés ekkora mértéke. Nem túlzás tehát magyar csodáról, magyar csodákról beszélni.

Megoldásaink minimum versenyképesek a liberális főáram által javasoltakkal. Ezek a programpontok Magyarország ajánlatai a világnak. Nekünk sikerült, próbáljátok ki ti is! Egy fontos figyelmeztetéssel: az általános modellek sosem működnek idegen talajon, ha nem igazítják őket hozzá az eltérő, a nemzeti viszonyokhoz. Ezt a tanulságot mi, magyarok a saját kárunkon, két évtizedes útkeresés után jól megtanultuk.

Van mire építeni a magyar jövőt, van mit megvédeni a folyton fenyegető szétveréstől, van mit tovább vinni!

A világ óriási változásban van, új válságok, kihívások sorjáznak, a cselekvőképes, felelős, nemzeti önérdekű kormányzásra a jövőben még nagyobb szükség lesz: a következménynélküliség, a rendetlenség, a szertelenség nem térhet vissza! Nem kérünk belőle!