Az új, G. Fodor Gáborral közös rovatunk címe jövő idejű, de hogy tudjuk, hol lesz a labda, hol kell majd nekünk is lennünk, ahhoz az elején érdemes belenézni a visszapillantó tükörbe, hogy lássuk, hogyan jutottunk el oda, hogy Magyarország magára talált, hogy ma a jövő iránt újra nagy reményeket táplálhatunk.

Néhány hónap múlva lesz tizenöt éves Orbán Viktor kormányzása. Ez – Békés Márton mértékadó kategorizálása szerint is – önálló korszaknak számít, és akkor az első Orbán-kormány idejét még nem is számoltam bele. Pedig már akkor nagy lendülettel megindult az országépítés. Az 1998-ban kezdődő első négy év az addigi majd’ egy évtizedhez képest teljesen új, friss, nemzeti célokat jelölt ki és a külső függés felszámolására törekedett, azonban – a rendszerváltoztatás zavaros körülményeinek terhelő hatása alatt és koalíciós parlamenti háttér miatt – azt gúzsba kötve kellett végigvinni. Az akkori polgári és keresztény alapú kormányzás a tanulás, a tapasztalatgyűjtés időszaka volt. A nemzeti kormányzás társadalmi bázisa épp csak létrejött, és akkor még nem is bizonyult ütésállónak. 

Parlamenti választáson a magyar történelemben egyetlen párt(szövetség) sem kapott még soha annyi szavazatot, amennyit a Fidesz–KDNP 2022 áprilisában. Akkor, több mint egy évtized megszakítatlan nemzeti kormányzása után, a magyar történelem legnagyobb demokratikus felhatalmazottságú kormánytöbbsége jött létre. Az a választás már semmilyen mérce szerint sem valami ellen való szavazás volt, hanem a korábbi tizenkét év igenlése.

Modern, minden felnőtt magyar állampolgárra kiterjedő szabad választási jog alapján a Fidesz és a folyamatosan többször újraválasztott miniszterelnök tehát utcahosszal vezeti a történelmi választási statisztikát, de az Európában ma jellemző, kontinentális választási rendszerekben is kivételes. Szűkebb térségünkben nincs példa hasonló eredményre, a legközelebbi hozzánk hasonlítható eset is sok száz kilométerre van és az is párját ritkítja az európai kontinensen: Bajorország és a CSU. Sajnos a sorozatos német hibáktól és tévedésektől a bajorok sem menekültek meg, ezért erről már csak múlt időben beszélhetünk. 

A történelembe és a nagyszabású, nemzetek közötti versenybe mégsem elsősorban a hallatlan szavazatszámokkal és évekkel kifejezhető mérce alapján fog bekerülni a jelenkor Magyarországa, a Fidesz-közösség és Orbán Viktor, hanem kivételes kormányzati teljesítménye által. Tizenöt esztendő, másfél évtized elég hosszú idő ahhoz, hogy tartalma elemző szemmel, józanul megítélhető legyen, hiszen annak nem pusztán a törekvéseit, vagyis az elvetett magokat ismerjük, hanem az eredményeit – a fa gyümölcseit – is látjuk már. Eszerint 

Az Orbán-kormányok legfontosabb kezdeti célja a nemzeti centrumú építkezés elindítása, a rendszerváltoztatás bizonytalanságaiba belesüppedt, külső és belső kényszereibe belefáradt ország felrázása volt. Az 1988–90-es évek nemzeti függetlenségi és társadalmi forradalma és az európai rendszerszintű átalakulás, a szovjet iga alóli felszabadulás hosszú évszázadok után kivételes történelmi esélyt teremtett Magyarországnak az önállóságra. A rendszerváltoztatás, az átmenet nehézségei azonban nem tették lehetővé, hogy a megnyíló történelmi eséllyel már akkor élni tudjunk. Akkor, a világméretű geopolitikai változásokat az elnyomott, volt kommunista országok nemzeti és szabadságmozgalmai – a magyarokkal az első sorban – indították el és vitték végig, de annak nemzetközi politikai, gazdasági hátterét a Nyugat és annak akkor egyedüli kívánatosnak és lehetségesnek kikiáltott liberális társadalmi modellje szolgáltatta, és ez nem segítette az önazonosság megerősítését. A valódi nemzeti alapú politikára így csak 2010-ben teremtődött meg a lehetőség a zsákutcába vezető rendszerváltoztatásos évek nehéz tanulságainak levonása után, kétharmados választási és parlamenti felhatalmazás alapján, az illúziókkal leszámolva. A bátor nekirugaszkodásra akkor is nagy szükség volt.

Az innovatív változtatások – amelyeket a bírálói kereszteltek el amúgy, akaratuk ellenére is jól megdicsérve „unortodox“ politikáknak – a legjobb, kreatív hazai szellemi forrásokból eredtek, de folyamatosan figyelték a világ élvonalának legújabb példáit, és a szolgai másolás helyett azokat a magyar viszonyokhoz igazították. A miniszterelnök folyton megkérdezte az embereket a legfontosabb ügyekről, bizalmat épített. Az egyes intézkedések, lépések világos rendszerbe szerveződtek, egymást segítették. Egyik sem önmagában állt. Ezek ma már természetes dolgok, a mindennapok adottságai, nem emlékszünk már arra sem, milyen volt nélkülük. 

Az én listám tizenötös száma kerek, de önkényes és szűkmarkú. A sokágú belső összefüggések okán sokféle más csoportosítás is lehetséges. Orbán Viktor többször maga beszélt a döntések fudamentumairól. 

Nézzük sorban!

1. Nemzetegyesítés: magyar állampolgárság a határon túli magyaroknak.

2. Közösségért való felelősséget megfogalmazó nemzeti alaptörvény.

3. A migráció kerítéssel és jogi határvédelemmel való feltartóztatása.

4. A gazdasági mozgásteret korlátozó IMF hazaküldése.

5. Gazdasági semlegesség alapú külpolitika, az egyoldalú külső függés felszámolása.

6. A multik bevonása a közteherviselésbe és lakossági rezsicsökkentés.

7. Teljesítményarányos, családi adózás.

8. A családok lakáshoz jutási támogatása.

9. Az anyák személyi jövedelemadó-mentessége.

10. A hálapénz megszüntetése.

11. Egymillió új munkahely, munkaalapú gazdaság.

12. Teljes foglalkoztatottság.

13. Ingyen tankönyv.

14. Gondosóra az idős embereknek, tizenharmadik havi nyugdíj.

15. Diák- és munkáshitel.

Mindegyik hallatlan vívmány. Különösen az előzményekhez képest. Ki gondolta volna, hogy az együttélésünket oly sokáig, oly durván mérgező hálapénz, a magyar egészségügy egykori legfőbb betegsége mára már a múlt rossz emléke lesz csak?! Ki látott már olyat valahol is, hogy a többgyermekes anyák nem fizetnek személyi jövedelemadót?! Hol nőtt bárhol ilyen rövid idő alatt ilyen mértékben a munkahelyek száma?! Ki volt képes rajtunk kívül megállítani a migránsok illegális áradatát?!

A kezdeti durva kritikák után előbb kivívtuk más országok figyelmét, majd pedig a bevált intézkedéseket, politikákat el is kezdték másolni. A magyar hozzáállás abból a közhelyszerű, de a mai, önkontrollját vesztett világban ritkán megbecsült tapasztalatból indult ki, hogy ha a problémák megoldásakor ismételten ugyanarra a kudarcos eredményre jutunk, akkor a további ismétlésektől sem lehet eredményt várni, új utakat kell keresni.

Magyarországnak meg kellett szabadulnia a gazdasági függéstől, mert az IMF vagy az Európai Unió kitartóan tovább házalt olyan egyenmegoldásokkal, amelyek már több helyen és többször csúfosan megbuktak. 

Ez volt az alapfeltétel, hogy mehessünk a saját józan eszünk után, hogy kísérletezhessünk, hogy új, jobb megoldásokat keressünk; hogy ne kelljen – vagy jóval kevésbé legyen szükség – a külső érdekekre, hangulatokra, ideológiai ukázokra és kényszerekre tekintettel lenni. 

Az eredmények – csodák – harcban születtek, semmit nem kaptunk ingyen, semmi nem hullott az ölünkbe, mindenért meg kellett dolgozni. Nem volt könnyű, nem könnyű ma sem, sosem lesz az! 

A folyamat során a nemzeti, önállósodási törekvések konfliktust hoztak a helyzet addigi külföldi és hazai komprádor haszonélvezőivel, hiszen a szervilis hozzáálláshoz hozzá voltak szokva. 

A magyar megoldások vonzerejét növeli, hogy azok leginkább nehéz, másutt is jellemző helyzetekre adott kreatív válaszok és amelyekben a főáramot képviselő, liberális ideológia többször ismételten csődöt mondott, mert csak azt tudta mondani, hogy valamit miért nem lehet megcsinálni – azt, hogy hogyan kell, nem ismerte, a bénultság politikáját képviselte. A liberális irányzat – többek között – végzetesen beletörődött a demográfiai fogyás nemzetpusztító tényébe, tehetetlen a törvénytelen bevándorlással szemben, alkalmatlan a társadalmi igazságosság alapjául szolgáló arányos közteherviselés megvalósítására, de legutóbb már a béke biztosítására is. Közben áltudományos hisztériák rabságába esett.

E tekintetben még a politikai-ideológiai irányok sem mindig számítanak, hiszen az Egyesült Államok volt demokrata elnökjelöltje, Kamala Harris is megfogalmazott a magyarhoz kísértetiesen hasonló javaslatot: az első házasok lakásvásárlásának támogatására. Az ország méretéhez viszonyítva kivételes a ránk figyelés ekkora mértéke. Nem túlzás tehát magyar csodáról, magyar csodákról beszélni. 

Megoldásaink minimum versenyképesek a liberális főáram által javasoltakkal. Ezek a programpontok Magyarország ajánlatai a világnak. Nekünk sikerült, próbáljátok ki ti is! Egy fontos figyelmeztetéssel: az általános modellek sosem működnek idegen talajon, ha nem igazítják őket hozzá az eltérő, a nemzeti viszonyokhoz. Ezt a tanulságot mi, magyarok a saját kárunkon, két évtizedes útkeresés után jól megtanultuk. 

A világ óriási változásban van, új válságok, kihívások sorjáznak, a cselekvőképes, felelős, nemzeti önérdekű kormányzásra a jövőben még nagyobb szükség lesz: a következménynélküliség, a rendetlenség, a szertelenség nem térhet vissza! Nem kérünk belőle!