Valami hasonlót a kiváló Bacsó Péter A tanú című ikonikus filmjében láttunk, amikor példásan összekeverték a vádiratot és az ítéletet. Ott ez felháborító, diktatórikus justizmord volt, a luxembourgi testületnél viszont mindez be van vonva az európaiság iránti soha ki nem apadó lelkesedéssel. 

Hasonlóan félrevezető, amikor a „parlament” szót használjuk. Ezzel szuverén, teljes döntési jogokkal bíró, jogalkotásra felhatalmazott testületre utalunk, miközben a valóságban és az alapító szerződések szellemében az Európai Parlament esetében csupán egy gondosan kiválasztott, részleges hatáskörrel bíró gyülekezetről van szó. Nagyobbak a sajt lyukai – a hiányzó jogkörei –, mint maga az ehető tejtermék. Arra biztosan nincs joga, hogy az uniót létrehozó nemzeteket leckéztessék!

De sokan eltévednek a tévesen használt szavak dzsungelében, hiszen az így parlamentnek titulált szerv kísértetiesen úgy is viselkedik – és látjuk, hogy legalább akkora zajt csap –, mintha a parlamentek királya volna, miközben vitaidejének húsz százalékát sem tölti a normál parlamenti tevékenységgel: a jogalkotással. Van kulturális bizottsága, pedig a kultúra nem közös uniós kompetencia. A jeles, feladat nélküli bizottság így előszeretettel foglalkozik az úgynevezett magyar „jogállamisági” problémákkal. Lám, minden szófacsarás ugyanoda fut ki! Nagyobbnak, hatalmasabbnak mutatni a maga jogilag garantált erejét, mint ami az valójában. A szavak itt is a megfélemlítés, a jogos ellenállás letörésének az eszközei. Ne ijedjünk meg tőlük!

Apropó, jogállam! Ez is egy, az unió kontextusában értelmezhetetlen kifejezés. 

A szavakkal olyan tulajdonságokkal ruházzuk föl, amit sosem akartunk.

A „jogállamisági”-nak nevezett kérdések tárgyalásakor a szándékoltan téves, kiterjesztő szóhasználat miatt gyakran már meg sem lehet fogalmazni a valódi közjogi problémákat, mert a nyelv már az induláskor megakadályozza a harcot. És ezeket a rossz kifejezéseket mi magunk is használjuk! 

Ha így teszünk, máris értelmetlenné, visszássá és indokolhatatlanná válik a szavak szerint is mindaz, amit ennek fedésében ma Brüsszelben rendre tesznek: hogy a szerződést létrehozó államok belső alkotmányos rendjét az uniós szervek vizsgálják, vizsgáztatják, gyakorlatoztatják, vagy hogy másodrendűként kezelik a tagországokat.

A szuverenitás uniónak való „átadása” – a magyar alaptörvény fogalomrendszerében bizonyosan – szintúgy nem a helyes megfogalmazás. A mi alkotmányunk ugyanis az euró­pai ügyek esetén a hatáskörök, a szuverenitás uniós intézmények közvetítésével történő, többi taggal való közös gyakorlásáról beszél. Nem véletlenül! A magyar jogalkotó ezzel nyilvánítja ki és erősíti meg a nemzeti alkotmányos szuverenitás oszthatatlanságát, ami fölött így, végső soron teljesen az ország maga rendelkezik. 

Az pedig, hogy Brüsszel Budapest fölött volna, lebegne, még viccnek is rossz. Az elmúlt másfél évtized magyar–uniós konfliktusainak jó része abból származott, hogy ezt az európai alárendelő törekvést mi soha nem fogadtuk el. A szolgalelkű, koloniális, kisebbrendűségi mentalitás helyett a magyar pat­rióták mindig is úgy gondolták, hogy az utasításokat az uniót alkotó tagok adják a közös intézményeknek és nem fordítva. 

Végül az alapjogi charta körüli kapitális tévedést is el kell oszlatni, mert itt is nagyüzemben folyik a hatáskörelvonást segítő ködösítés! A lisszaboni szerződés 2009-től az Európai Unió alapjogi chartáját az elsődleges uniós jog részévé tette, de az csak a közös intézményekre kötelező. A tagállamok számára csak akkor irányadó, amikor azok ­uniós jogot alkalmaznak. A charta jogokat felsoroló katalógusa és szabályai – az európai „bill of rights” – nem lép a nemzeti, vagyis a magyar alkotmányos jogok helyébe vagy fölé a hazai jog alkalmazásakor. A közös intézmények persze ahol csak tudják, igyekeznek kivonni magukat ezalól, a tagországokat pedig betenni maguk helyett annak kötelezettségei alá, de ezek a törekvések ellentétesek az uniós joggal, mert őket ezzel senki nem ruházta föl. Luxembourgban is tovább erőlködnek, de ebben a jogi meccsben a nemzeti alkotmánybíróságoknak is van még szavuk, már ha összeszedik a bátorságukat. A valóságban érvényesített hatalomkoncentrációnak igazi jogi alapja nincs, ezért tekerik ki inkább a szavak jelentését és ezért élnek vissza az értelmezés hatalmával.

Tisztában vagyok vele, hogy 

Ma még csak a folyamat elején tartunk. Azt azonban, hogy feladjuk a tisztázó törekvéseinket, hogy lépésről lépésre visszahódítsuk az európai és nemzeti fogalmainkat, szellemileg végletesen igénytelennek és megengedhetetlen önfeladásnak tartanám.

Vegyük vissza a szavainkat, különben megfogalmazni sem fogjuk tudni, hogy miért harcolunk, hogy mi a bajunk a hatáskörök tagországoktól való elvonásával és a szuverenitásukba folyton belegázoló uniós törekvésekkel! Bíróság helyett jó lesz az uniós szolgálati döntőbizottság. Parlament helyett a régi bevett közösségi kifejezés is megteszi: közgyűlés. Egyetértek a magyar miniszterelnökkel – a testület tagjait is a régi módon, a nemzeti parlamenteknek kellene delegálni a hazai pártarányok szerint, hogy megszűnjön a testületnek az a súlyos szereptévesztése, hogy szuverénnek gondolja magát!

Így áll helyre a világ – Európa – rendje! A szavaink rendje.