Az okoskodások kora és a magyar alkat

Brüsszelnek már nem lesz elég ereje megfojtani minket, ha mi nyerünk.

választás kormány győzelem 2026. 04. 04. 5:55

„Imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz”
(Zrínyi Miklós: Ne bántsd a magyart! Az török áfium ellen való orvosság)

Se szeri, se száma a magyar politikai gondolkodás történetében azoknak a gondolatkísérleteknek, amelyek a magyar sors, a magyar alkat kérdését a nemzeti megmaradás összefüggésében vetik fel. Különösen erős hagyományt képvisel ezen belül a kérdésfeltevés tragikus áramlata, amely a sorozatos katasztrófák, a fejlődés zsákutcái, a küszöbön álló nemzethalál kérdését valamiféleképpen a magyar lelki alkat és mibenlét meghasonlásával, vagy egyenesen megromlásával köti össze.

Tudjuk a kétlelkű Adytól, hogy „Zászlónk lehanyatlik untan, / Fáradtan biztatjuk egymást”. Együtt kutatjuk Németh Lászlóval, hogy „hol veszett el a magyar a magyarban”. Szekfű Gyula is Adyt visszhangozva írja, hogy „valahol utat vesztettünk”. Bibó István fő tézise – hogy mi, magyarok túl azon, hogy két háborúban rossz oldalra álltunk, a döntő pillanatokban pedig végzetes módon képtelennek bizonyultunk arra, hogy meglássuk saját helyzetünk valóságos adottságait és az ebből fakadó feladatokat, nem tudtuk megtalálni azokat a vezetőket, akik érdekeinket és szükségleteinket jól kifejezték volna, és a döntő pillanatokban végzetesen hiányzott vagy megzavarodott a közösség érdekeinek felismerésére irányuló normális ösztönünk, aminek következtében terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódtunk, míg a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben meg vakká lettünk – szintén a tragikus sajátos magyar alkat meghatározottságát emeli ki. Aztán ez a tragikus kérdésfeltevés és az ezen alapuló önmarcangoló, öngyötrő lelki alkat a rendszerváltoztatás után éppúgy visszaköszön Csurka István vagy éppen Tamás Gáspár Miklós kiutat kereső kérdésfeltevéseiben, mint ahogy egészen más előjellel irodalmi Nobel-díjasunk, Krasznahorkai László végtelen hosszúságú öngyűlölő soraiban.

Na már most, két iskola van (mindig csak két iskola van).

Vagy az a helyzet, hogy a magyar ilyen, tehát van egy alapvetően tragikus, önsorsrontó magyar lelki alkat, amely ahelyett, hogy felnőne a történelem által elébe sodort kihívásokhoz és feladatokhoz, a sorsfordító pillanatokban rendre rossz döntéseket hoz, és ez a magyarázata a zsákutcás magyar történelemnek, a tragikus nemzethalálainknak (Mohács, Trianon).

Vagy az van, hogy a lelketlen történelem, a kíméletlen földrajz és a galád nagyhatalmak rendre olyan helyzetbe szorítanak minket magyarokat, amelyekből csak rosszul tudunk kijönni és nem számít, hogy van-e egyáltalán és milyen is az a magyar lelki alkat, tragikus és önsorsrontó-e vagy éppen bátor és heroikus.

Ennek a két iskolának a vetélkedéséről szólt az okoskodások kora.

Ezt a kort azonban lezártuk és meghaladtuk. Éppen az elmúlt tizenöt-tizenhat évben zártunk le és haladtunk meg. Ez a lezárás és meghaladás azonban nem egy eleve adott, megváltoztathatatlan lelki alkat diadala, hanem egy politikai teljesítményé, amely arról szólt, az a szíve közepe, hogy a sors könyvét mi írjuk, az életünk meghatározása a mi kezünkben van, a lelki beállítottságunk tehát megváltoztatható, ez a változás csak rajtunk múlik, van tehát felelősségünk. Vagyis nincsen eleve megírt, eldöntött sorsunk. Nem szükségszerű, hogy a történelem vesztesei közzé kerüljünk, győzhetünk is. Ám ha nincs előre megírt sors, akkor győzelem sincs magától. Tenni kell érte.

Erről szól az okoskodások kora utáni politikai gondolkodás. Ennek az iránynak vannak teoretikusai, Szájer József, Bayer Zsolt vagy éppen Schmidt Mária, és vannak praktikusai: Orbán Viktor és a Fidesz.

Tőlük tudjuk, hogy a földrajzot nem lehet kikerülni, az érdek az első parancs, az erő pedig a természeti törvény. Ennek figyelembevételével kell cselekedni.

Na már most – a politikai okoskodás kora utáni nyelven fogalmazva – ma úgy áll a helyzet, hogy 1. szinte az egész világ a magyar választásra figyel; 2. április 12-nek tehát világraszóló jelentősége van; 3. a jelentőségét az adja, hogy lehet-e mindaz, amit Orbán csinál precedens, vagy ez nem lehetséges, mert ezt nem engedik; 4. ha lehet, vagyis Orbán győz, akkor ez halálos is lehet az európai elit számára, mert ha Orbánnak sikerült, akkor másnak is sikerülhet: például ki lehet maradni a migrációból, a háborúból, és megvédheted az energiaszuverenitásodat; 5. mivel azonban Orbán győzelme maga az életveszély a nyugati (és a Nyugattal egybenőtt kijevi) elit számára, ezért a nyugati elit feloldozást adott a maga számára a cselekvést korlátozó normák hatálya alól: minden lehetőt meg kell tenni annak érdekében, hogy legyőzzék Orbánt (az Economist külön vezércikket szán annak a kérdésnek, hogy le lehet-e győzni Orbánt); 6. és ez is történik: Magyarország műveleti területté vált, nyugati és kijevi titkosszolgálati beavatkozások követik egymást; 7. végső soron meg akarnak fojtani minket – Schmidt Mária szavaival élve egy új Trianont akarnak; 8. vagy a választásokig, ahol a megfojtás azt jelenti, hogy hatalomra juttatják Orbán ellenfelét; 9. vagy ha ez nem sikerül, akkor a választások után fojtanak meg minket, a nyomásgyakorlás különböző eszközeivel, a politikai felforgatás kívülről támogatott manővereivel, a kierőszakolt káosszal, Brüsszel és Kijev bosszújával; 10. onnan nézve tehát nekünk lőttek, így vagy úgy, de nekünk bevégeztetett.

És akkor megint visszatérhetnénk az okoskodások korába, az eltorzult magyar lelki alkathoz, meg a döntő pillanatokban hozott rossz döntésekhez. Csakhogy: először is, lehet, hogy Brüsszelnek már nem lesz elég ereje megfojtani minket, ha mi nyerünk.

Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy az iráni háború lehetséges eszkalációja hamarabb fojtja meg Nyugat-Európát, mint hogy ők végeznének velünk, és a francia elnököt, a német kancellárt, és a bizottság elnökét a magyar miniszterelnök előszobájában találja majd a történelem, hogy segítsen nekik orosz olajat szerezni, mert végül is őket is kötelezi a földrajz, az érdek és az erő.

Másfelől meg mégiscsak túlléptünk az okoskodások korán, a sorsunk a mi kezünkben van. Mi dönthetünk magunkról. Az okoskodásnak vége, menjünk el mindannyian szavazni. Egy ember – egy szavazat. Aki szavaz, az cselekszik. Cselekvés nélkül nincs győzelem. Ha mind ott leszünk, győzünk. És lezárjuk az okoskodást.

Mint talán az eddigiekből is látható, ez nem egy húsvéti cikk. A magyar politikai gondolkodás hagyományában a húsvéti cikk, ami Deák keze nyomát viseli, és eredménye a birodalommal való kiegyezés, fontos hivatkozási pont. Ez az írás nem arra biztat, hogy egyezzünk ki a birodalommal.

De nem is egy Kasszandra-levél. A magyar politikai gondolkodás másik alapszövege ez, amelyet gyakran idéznek, Kossuth Lajos nyílt levele Deák Ferenchez, amely a birodalomba való betagozódást Magyarország szuverenitásának elvesztéseként értékelte, és amit végzetesnek tartott Magyarország jövőjére nézve (a név egyébként a görög mitológia trójai király lányára, Kasszandrára utal, aki előre látta a tragédiát, de figyelmeztetését nem hallgatták meg).

Szóval ez az írás nem egy hiábavaló figyelmeztetés.

Se nem ez, se nem az.

Túl vagyunk az okoskodás korán.

Akkor már inkább legyen Zrínyi: szervezzük meg magunkat, a győzelem csak rajtunk múlik, az ütközet nem halogatható, ha megszerveztük magunkat, és mindenki megteszi a tőle telhetőt, akkor olyan erőt képviselünk, ami bármivel szembe szegezhető.

Csak végül ne okoskodjuk el, mert ahogy Zrínyi mondja: „az erő sz…rik az okoskodásra”.