Azt nem kérdezem meg, emlékszik-e arra a hatvannyolcas Duna Cipő elleni meccsre, de arra kíváncsi vagyok, tudta-e, hogy fenemód irigyeltük, mert a nagyok között játszhatott tizennyolc évesen?
– Ilyesmi eszembe sem jutott, de akkoriban ez természetes volt a gyerekeknél. Én is így voltam vele, amikor lementem az MTK-ba: arra vágytam, hogy egyszer majd úgy ünnepeljenek engem is, mint Sándor Csikart, Bödör Lacit, Kuti Pistát vagy Kovács Ferit.
– Az MTK-ban? Akkor mégsem volt jogos a szurkolói büszkeség, hogy az Erdértben nőtt föl?
– Dehogynem. Az MTK-ban rengetegen voltunk, fél éven át reménykedtem, hogy leigazolnak, de aztán eltanácsoltak. Így kerültem a Népfürdő utcába, játszottam a serdülőben, az ifiben és végül a nagycsapatban. Ez akkor megszokott útnak számított, ritka volt a villámkarrier, ahhoz akkora tehetségnek kellett lenni, mint Albert Flóri vagy Göröcs Titi. A többség végigjárta a szamárlétrát, és elégedett lehetett, ha eljutott az NB I-ig.
– Ön eljutott, de maradjunk még az Erdértnél. Milyen volt akkoriban egy NB III-as csapat?
– Amatőr. Színtiszta amatőr. Kaptunk némi munkaidő-kedvezményt, hogy időben odaérjünk az edzésekre, ez volt minden.
– Semmi pénz?
– Szezon végén egy kis jutalom, ha jól ment a csapatnak.
– Nehéz elképzelni… Nehogy azt mondja, hogy csak a játék szeretete tartotta önöket az NB III-ban.
– Az sem szégyen, amit mond, legföljebb ma szokatlan, meg úgy hangzik, mint egy reklámszlogen, de a játék a mi szintünkön csak ürügy volt. Remek társaság jött össze az Erdértnél, jó volt együtt lenni. Ha mondjuk egy hajómodellező szakkörben találkozunk, akkor is összebarátkozunk, csak hát amikor én voltam gyerek, a fiúk életének természetes része volt a futball. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy azok mentek hajómodellezni, akik nem tudtak mit kezdeni a labdával.
– Ez lenne a titka annak, hogy az akkoriban kötött futballbarátságok a sírig tartanak?
– Ha ez titok, akkor ez.
– Ma már divatjamúlt ez az érzelmi háttér.
– Lehet. De én nem bántom a maiakat, nincs velük semmi bajom, más idők, más világ.
– Érdekes, hogy akik akkor voltak futballisták, amikor még jegyeztek bennünket, csak ritkán szólják meg a maiakat, pedig nekik is látniuk kell, hogy nemcsak más idők, más világ, hanem más színvonal is. Enyhén szólva.
– Aki futballista volt, az futballista is marad. Az érzelmeit nem befolyásolja, hogy mást lát, mint amit szeretne, nem tagadja meg az életét csak azért, mert úgy gondolja, az ő idejében még minden rendben volt. Hogyan beszélhetnék másképp a futballról, amikor Zakariás József, Balogh II. Sándor, Mészöly Kálmán, Moór Ede és Vadász Károly voltak az edzőim. Ezzel együtt én is érzem magam úgy néha, mint a nagypapa, aki a régi szép időkkel példálódzik, az unokái pedig megmosolyogják a háta mögött. Mondjuk azt hallván, hogy amikor az Erdérttel vidékre mentünk, természetes volt, hogy tizenöt lány és tizenöt fiú száll föl az autóbuszra, minden játékos elhozta a feleségét, a menyasszonyát, a barátnőjét. Magától értetődött mindez.
– Mint egy nagy család…
– Nem akartam előhozni ezt a közhelyet, mert még maga is megmosolyog, de ha már kimondta, igen, mint egy család. A futball állt nálunk a középpontban. Amatőrök voltunk, de mindent föltettünk a játékra. S a „piactérről” is visszarúgtuk a labdát, ha kellett. De nem csak mi. Az Erdértben Ruza Józsi bácsi volt a főnök, a szakosztályvezető. A vállalatnál is ő volt az első ember; kemény volt, sokat követelt, de mindene volt a csapat. Amit tudott, kisajtolt a cég költségvetéséből. Faházakat nem kaptunk, mint ahogy elterjedt akkoriban, de új szerelésre, márkás cipőre mindig futotta. A szerelemben sok a véletlen, de azért valahol törvényszerű, hogy a lánya az egyik játékos felesége lett. Mint ahogy az is, hogy Kamler Jancsi nemcsak futballistának volt remek, hanem vezetőnek is, harminckét évesen gazdasági igazgató lett a vállalatnál. Vagy a kapusunk, Juhász Öcsi, aki ma Amerikában él, de tudni akarja, mi van velünk. És az is idetartozik, hogy amikor megsérült, a Népfürdő utcai pálya gondnoka, Rupprecht Vili bácsi jóval negyven fölött is vállalta, hogy véd addig, amíg fölépül. Aztán a legjobbak… Tussinger Tóni, Sóvári Kálmán, Halápi Pista, Marosi Laci, akik elismert NB I-es játékosok voltak, az Erdértben csak – ma így mondanák – levezettek, de sohasem éreztették velünk a múltjukat. Sőt. Akiben tehetséget láttak, annak segítettek, hogy magasabb osztályba kerüljön, remek kapcsolataik voltak, szóltak, akinek kellett, és ment.
– Mint ön Budafokra.
– Pontosan. Ahol ugyanaz volt a helyzet, mint az Erdértnél, csak magasabb szinten. Ott is olyan ember vezette a klubot, Halmai Robi bácsi, aki nagy hatalmú ember volt a Hungarovinnél, és mindene volt a futball.
– Ha már itt tartunk, következhet Gál István, aki Tatabányán volt a főnöke.
– Beleillik a sorba, mi több, ő áll az élen. Fantasztikus vezető volt, Tatabányán ma is úgy beszélnek róla, mint egy istenről, az ajtaja mindig nyitva állt mindenki előtt, mindent tudott, ami a városban történt, meggyőződése volt, hogy a bányászoknak kell, a bányászoknak jár a nívós futball. Nem volt más dolgunk, csak a játék, olyan körülmények között éltünk, edzettünk, ami ma csak álom. Legalábbis nálunk.
– Ruza, Halmai, Gál. Ma kellene egy-egy futballklub élén állniuk.
– Ha arra gondol, hogy hiába volt amatörizmus, profi vezetők voltak, akkor igen. Pedig egyszerű a képlet. Komoly emberek voltak, nem csak komolykodtak, éltek és nem visszaéltek a hatalmukkal.
– Végigjárva a szamárlétrát – Erdért, Budafok, Tatabánya – érezte, hogy az NB II különb, mint az NB III, az NB I pedig, mint az NB II?
– Nagyobb volt a különbség, mint ma egy kupameccsen. Kilencvenszázalékos biztonsággal tudni lehetett, hogy a magasabb osztálybeli csapat jut tovább. Jellemző, hogy amikor Budafokra kerültem, nagyon izgultam, megállom-e a helyem, elvégre remek futballisták, Noskó Ernő, Tóth Kálmán, Esterházy Marci, Kisteleki Pista, Zöldi Gyuri vártak, de ugyanez volt a helyzet Tatabányán, ahol Szabó Gyuri, Arany Misi, Csapó Karcsi, Lakatos Karcsi volt a társam. Láttam őket játszani, nagyon meg akartam nekik felelni, ahogy korábban, az Erdértben Halápi Pistáéknak. Visszagondolva az a furcsa, hogy nem volt bennük féltékenység, azt gondolták, biztos nem véletlenül kerültem közéjük. Akár hiszi, akár nem, elsősorban emberként kellett akkoriban helytállni, aki fittyet hányt a csapatoknál honos szokásokra, azt kivetették maguk közül.
– Amit mond, olyan, mint egy példabeszéd, azt sugallja, hogy az érzelmeknek akkora szerepük volt, mint annak, ki mit tud a labdával.
– Én ezt tapasztaltam. Gondolja csak el, játékosok összeforrtak a csapatokkal: Iszak, Halmosi, Szarka a Szombathellyel, Csupák, Dunai doktor, Hernádi a Péccsel, Nemes, Kürtösi a Szegeddel, Bordács, Iván, Jerabek a Komlóval, Ilku, Fellegi, Lakat a Doroggal, és ez most csak hirtelen jut az eszembe. A hűség természetes volt, ha pedig az emberek sokat vannak együtt, akkor magától értetődően összekovácsolódnak, főként, ha a közös célt szentnek tartják. Mint akkor a futballt.
– Az érzelem nem szakmai kategória, nem kellett volna kihalnia attól, hogy odalett a színvonal.
– Fogalmam sincs, hogyan tűntek el azok az értékek, amelyek magától értetődőek voltak. Talán nem történt semmi látványos, csak az apróságok úgy álltak össze, hogy mindent megváltoztattak. Nálam okosabb emberek sem tudtak rájönni, hol feneklett meg a szekér. Ha emlékszik, már hatvankilenc végén, amikor Marseille-ben kikaptunk a csehektől, és nem utazhattunk el a mexikói világbajnokságra, mindenki válságról beszélt, de azért később még jött az újpestiek aranykora a BEK négyes döntőjével, a Fradi KEK-, a Videoton UEFA-kupa-döntőt játszott, a válogatott ott volt két vébén, legyőztük a brazilokat, szóval mindig akadt remény. Marseille után a huszonkilenc éves Mészöly Kálmán arról beszélt, hogy az ő idejük lejárt, ami visszagondolva több, mint túlzás, de szakmai önérzetet takar. Azóta viszont csak nagyon kevesen vállaltak apró felelősséget is a zuhanásért, ami szintén túlzás.
– A felelősök léte vagy nemléte közömbös ahhoz képest, ahová jutottunk. Nem lehet, hogy az a gond, hogy az érzelmek után egyre inkább a pénz játszotta a főszerepet? Miközben mindenki büszkén vallotta, hogy amatőr.
– Az a furcsa, hogy az akkori futballisták a tudásuk, a gondolkodásuk alapján egyértelműen profik voltak, ám anyagilag csak ügyeskedés jóvoltából juthattak egyről kettőre. Hogy ezen ment-e a hajó el, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy nem használt az ügynek. Amikor az Egyetértés a hatvanas évek második felében följutott az NB I-be, özönlöttek oda a játékosok, mert gebines üzletekhez juthattak. Halápi, Szuromi, Józsa, Mátrai, a kapus Varga Laci, aztán Sóvári, Sátori – és még sorolhatnám. Kétségtelen, mindannyian helytálltak, helytállnak üzletemberként is, és az is igaz, hogy nem ártott arra is gondolni, mi lesz a futball után, de a dolog hozott némi torzulást. Mint ahogy az is, hogy egy-egy vidéki városba lakással csábították a futballistákat, a Dózsában és a Honvédban tiszti rang és fizetés várta őket, és egyre inkább divat lett, hogy a zsebükbe dugtak időnként egy kis pénzt. Az élvonalat alkotó körülbelül kétszáz játékos egyébként is kivételezett volt a futball vonzerejének köszönhetően, ám ettől kezdve még inkább arra törekedett mindegyikük, nehogy kiessen a pikszisből. Az ilyesmi képes kikezdeni az értékrendet.
– Önt mindenesetre mindez nem érdekelte, hiszen ameddig csak megtehette, maradt a futballban.
– Ez magától értetődő… Futballista lettem, nekem sikerült, amit – amíg élek – nagy szerencsének tartok. Kis túlzással a játék által lettem felnőtt, az öltözők környékén leltem barátokra. Még nem voltam harmincéves, amikor a térdem fölmondta a szolgálatot, ahogy lenni szokott, egyik műtét követte a másikat, összesen öt jutott nekem belőle. Tatabánya után még játszottam a Ganz-Mávagban – megjegyzem, ott is remek játékosokkal –, majd az Erdérttel zárult a kör. Amikor abbahagytam, edző lettem, mint annyian a korosztályomból, s hogy a Népfürdő utcában, ahol kezdtem, az is természetes volt.
– Jó edző volt?
– Ki tudja…? Arra törekedtem, hogy valamennyi gyerek kihozza magából a lehető legtöbbet, persze volt, akinél sikerült, s volt, akinél nem, ez egy ilyen műfaj. Stefanov Pista mindmáig a szívem csücske, ő később Csepelen és Kispesten futott be, jó játékos lett belőle. A másik kedves tanítványom Orbán Viktor.
– A miniszterelnök edzőjeként később kapott is hideget-meleget.
– Hagyjuk, annak semmi köze nem volt a futballhoz, ezzel együtt sajnálom, hogy már nem vagyok az edzője. Amikor huszonegy éve egyetemistaként néhány barátjával lejött a Népfürdő utcába, sem ő, sem én nem is gondolhattunk arra, mit hoz a jövő, milyen indulatos lesz a világ. A játék hozta őt az Erdértbe. Aztán másodmagával ott ragadt, csak kényszerűségből ment át a BEAC-ba, akkoriban az egyetemistákat kötelezhették erre.
– Orbán Viktor ma is játszik a Felcsútban. Ön szerint jó dolog az, ha egy miniszterelnök futballozik?
– Miért ne lenne jó? Mindenki maga dönti el, mire áldozza a szabad idejét, tőlem ne várja, hogy éppen a futball ellen beszéljek.
– Igen ám, de éppen az előbb beszélt az indulatokról, kérdés, fölkínálhatja-e magát nekik önszántából egy közéleti ember.
– Orbán Viktornak sok mérkőzését láttam, ezért elhiheti, még sohase volt konfliktusa abból, hogy politikus. Pontosan tudja, hogy különös figyelem övezi, lesik minden mozdulatát, ezért százszázalékosan betartja a futball írott és íratlan szabályait. Az ilyesmi sportembereknél természetes, mint ahogy az is, hogy amikor kilencven és kilencvennyolc között edzettem őt – a nap legkülönbözőbb időszakában futottunk a budai hegyekben vagy tréningeztünk a pályán –, sohasem lazított, mindent megcsinált rendesen.
– A futballpályák hangulatát ismerve nehezen hihető, hogy egy-egy bekiabálással ne találnák meg Orbán Viktort.
– Az indulatoknak mindig okuk van, aki nem szolgál rá, nem támadják. A lelátóról sem, az öltözőben pedig még ma is természetes, hogy nem a világnézet, a pénz vagy a duma számít. Ennyi megmaradt a régi időkből, ami meglehet, kevés, de azért adhat némi reményt.
Jakab János 1950. augusztus 19-én született. Szakképzettsége raktár-gazdálkodási és faipari menedzser. Klubjai játékosként: Medosz Erdért, Budafok, Tatabánya, Ganz-Mávag. Edzőként: Medosz Erdért, budapesti területi ifjúsági válogatottak.
origo.hu
Medve tartja rettegésben a törökbálintiakat
