A rendszerváltáskor még 12 üzem ontotta magából a cukrot, ezek azonban külföldiek kezébe kerültek, akik a kaposvári kivételével bezárták a gyárakat. A privatizációt még a rendszerváltás előtti Németh-kormány készítette elő és a Horn-kormány fejezte be, a kegyelemdöfést pedig az unió adta meg neki.
2011 tavaszán fideszes képviselők vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezték a cukorgyárak rendszerváltást követő ész nélküli privatizációja és az úgynevezett cukorreform keretében 2006-ban visszaadott uniós kvóta ügyében.
2010-ben elkezdte éreztetni hatását a magyar tulajdonú cukorgyártás szétverése. 2010 és 2011 nyara között egyetlen év alatt közel a duplájára nőtt a cukor fogyasztói ára; a magukat monopol helyzetbe bevásároló nyugatiak itthon addig drágították a cukrot, ameddig akarták. Eközben a határon túl jóval olcsóbban adták ugyanazt a cukrot, mert a magyarországi üzemek leépítésével – és a piac megszerzésével – például a német Nordzucker elérte, hogy Németországban fennmaradhasson a termelés.
Az ész nélküli drágítások miatt akkor azonnali vizsgálatot rendelt el Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter a cukoripar piaci szereplői ellen.
Az első hat cukorgyár privatizációjából semmi nem került az állami kasszába – derült ki hamarosan. Az üzemek eladását ugyanis 1988-tól a korábbi vállalatvezetők készítették elő, saját pozícióik megtartását helyezve előtérbe, a privatizációért felelős szervezet pedig ellenőrzés nélkül csak a bélyegzőt nyomta rá a papírokra.
A szerződések ugyan a piacgazdaság felé nyitásnak tűnhettek, de csak az akkori állami tulajdonú cégek felső vezetői és a mögöttük álló gazdasági körök és párttámogatók érthették meg, ez az időszak a „spontán privatizáció” – emelte ki a vizsgálóbizottság társelnöke. Az első szabadon választott Antall-kormány már készen kapta a feltételeket, 1991-re kapott észbe, amikor már csak öt cukorgyár maradt állami kézben, ezeket konzorciumba tömörítve próbálta megőrizni állami és magyar tulajdonban.
Egyébként az Antall-kormány idején a közgazdászok már előre felhívták az illetékesek figyelmét arra, hogy a külföldi tőke beengedése az ágazat hanyatlásához vezethet, nekik ugyanis sokkal inkább a piacra, mint újabb gyárakra van szükségük. Ezt támasztja alá az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) igazgatósága részére készített, az 1991–92-ben lezajlott privatizáció tanulságait összefoglaló jelentés egy része is:
„A multinacionális cégek kizárólag a belföldi piacot kívánták megszerezni a lehető legolcsóbb áron”, ráadásul a korábban magánosított gyárak privatizálása eddig „csak problémák tömegét, kiadásokat és a megmaradt öt gyárban bekövetkezett jelentős értékvesztést” okozott az ÁVÜ-nek. Ennek ellenére az évek folytán újabb cégek kerültek külföldi kézbe.
Az 1994-es kormányváltás után az MSZP–SZDSZ-kormány az állami tulajdonú Magyar Cukor Rt.-nek ismételt kérése ellenére forgótőkét és a működéshez szükséges tőkét sem biztosított, így tönkretéve az utolsó magyar cukorgyári csoportot. Ezt követően megindult a hazai cukorgyárak bezárása – mutatott rá a vizsgálóbizottság. Az új tulajdonosok pedig a bezárt cukorgyárak termelési kvótáját más hazai cukorgyárakhoz vitték át. Az ezzel kapcsolatban beidézett Bokros Lajos – aki az akkori Állami Vagyonügynökség igazgatótanácsának tagja volt – továbbra is racionális döntésnek látta a cukorgyárak elkótyavetyélését.
Ráadásul a privatizációs szerződéseket sem tartották be. Medgyessy Péter – aki 1994–98 között pénzügyminiszter volt – kijelentette, hogy nem foglalkozott a privatizációs szerződésekkel az adott időszakban, mert „minden baja nagyobb volt annál", hogy ezeket figyelemmel kísérje. A vizsgálóbizottság az akkor még állami kézben levő öt – egyébként nyereségesen termelő – cukorgyár kiéheztetésére is rákérdezett, amelyek 1,2 milliárd forintos állami pénzből megmenthetőek lettek volna. Medgyessy ezt azzal indokolta, hogy sok helyre kellett a pénz, hiszen éppen csak túl voltak a Bokros-csomagon.
A cukoripar szétverésének másik szakasza a 2004-es uniós csatlakozás után jött, amikor a még az első Orbán-kormány által kialkudott 400 ezer tonnás cukorkvótával szemben – amely 100 ezer tonnás feleslegtermelést és exportálást is lehetővé tett volna hazánknak – a szocialista–szabad demokrata kormány az uniós cukorreformot lelkesen támogatva elfogadta, hogy a kvóta 75 százalékát visszaadjuk (szemben az unióban átlagos 10-15 százalékos termelés-visszafogással). Az egyetlen megmaradt, Kaposvári Cukorgyár 105 ezer tonnás kvótájával már nem tudta a hazai igényeket kielégíteni, így 2009-től 200 ezer tonnás éves importra szorul Magyarország – összegezte Font Sándor.
2004 után nem volt gazdasági kényszer a cukoripar leépítésére, az akkori kormány mégis így döntött – állapította meg végül a bizottság, hozzátéve: a privatizáció miatt a 7 korszerűbb üzem 1991-re „egyenlőtlen feltételekkel külföldi tulajdonba került”, a magyar agrárvezetés és a szocialista kormányzat pedig 2004–2006-ban csupán az unióval egyeztettek, a valódi tárgyalópartnerektől – ahol a valós feltételek eldőltek – egyáltalán nem próbáltak engedményeket kialkudni.
A kormányváltás után óvatos lépésekben megkezdődött a képtelen cukorhelyzet felszámolása. A kabinet és a mezőgazdasági tárca milliárdos támogatást nyújtott a felültetett cukorrépa-termesztőknek, és megkezdődött néhány új cukoripari létesítmény építése is 7 milliárd forintos állami támogatással.
Új magyar vagy állami tulajdonú cukorgyár nyitására ugyanakkor nincs lehetőség: a fillérekért elkótyavetyélt infrastruktúra helyett 100 milliárd forintos beruházással kéne új gyártókomplexumot felhúzni és berendezni, ráadásul ott az uniós kvótarendszer, amely a hazai fogyasztás felét-harmadát kitevő 105 ezer tonna gyártását engedélyezi csak, ennél többet akkor sem gyárthatunk, ha erre egyébként Kaposvárott meglenne a kapacitás.
