„Háborús helyzetben felértékelődnek a hírek”

Csak olyan dolgot mondjunk, ami pontos, ellenőrzött és hiteles, főként abban a hírkavalkádban, ami most a háború kapcsán is megfigyelhető – hívta fel a figyelmet a lapunknak adott interjúban Turda Adrienn. A Hír TV kárpátaljai származású híradós műsorvezetője számára az orosz–ukrán háború olyan, mintha a múltját, a gyermekkorát rombolnák és bombáznák szét. Többek között erről, valamint karrierjéről, a televíziózásról és a média rendkívüli helyzetben betöltött szerepéről is beszélgettünk.

20220524 Budapest Turda Adrienn Hír TV Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Pontosan, a háború kitörésekor éppen én voltam a hírolvasó. Az egész helyzet döbbenetes volt, hiszen érzelmi kötődésem is van Kárpátaljához, ott él a gyermekkori barátnőm és a családtagjaim közül is néhányan. Nem volt egyszerű bemondani a rendkívüli helyzetet, a bombatámadásokat, és a rákövetkező négy-öt nap is nagyon nehéz volt. A Kárpátalján élő volt osztálytársaimmal van egy közös chat-csoportunk, egy Kijevben tartózkodó osztálytársam például egy bunkerből chatelt. Gyakran ültem be úgy híradózni, hogy közvetlenül előtte még informálódtam. Voltak nehéz pillanatok, amikor össze kellett szednem magam, hiszen olyan emberekkel kommunikáltam, akikről nem tudhattam, hogy amikor kijövök, életben lesznek-e még.

– Miről számolnak be kárpátaljai ismerősei, nyugodtabb már a helyzet?

– A gyermekkori barátnőmmel – aki szinte a testvérem, mivel együtt nőttünk fel, és a mai napig tartjuk a kapcsolatot – minden héten beszélünk, így tájékozódom az ottani helyzetről és arról, hogy ők hogy élik meg. Nyilván rossz kimondani, hogy hozzászoktak a háborúhoz, pláne, hogy ezt mi itthon el sem tudjuk képzelni. De az ember úgy van összerakva, hogy túl kell élnie. Nem ülhet és sírhat egy helyben, hanem próbálja végezni a napi teendőit. Amikor kitört a háború, a barátnőm átjött a határon Beregszászból – ahonnan én is származom –, de később visszament a férjéhez. Együtt sírtunk, amikor elmesélte, hogy hazafelé menet tankok jöttek vele szemben. Mintha a múltat, a gyermekkorunkat rombolnák és bombáznák szét. 

– Tudott segíteni valamely Kárpátalján élő ismerősének, hozzátartozójának?

– Az első napokban sikerült néhány embert, a család egy részét átjuttatni Magyarországra. De mostanában azt vettem észre, hogy aki tud, otthon marad – és most nyilván nem a férfiakra gondolok, hanem a nőkre –, hiszen a beregszászi járásban szerencsére még nem történt támadás, bár volt olyan időszak, amikor mindennaposak voltak a légvédelmi riadók. 

A keresztlányom, a barátnőm kislánya egy hónapot töltött nálunk a háború kezdetekor. 

Előfordult, hogy vacsora közben csörgött a telefonja, a légvédelmi riadót jelző applikáció. Vagyis mi itt Magyarországon tudtuk, hogy Kárpátalján éppen riadós készültség van.

– Segíti a munkáját, hogy közvetlenül a határon túli ismerőseitől kap híreket a háborús helyzetről?

– Mindenképpen, hiszen gyakran kapok olyan híreket és információkat, amiknek aztán megpróbálunk utánanézni. Mivel ők ott helyben tájékozottabbak, általában nem én mondok nekik híreket, hanem megkérem őket, hogy a hírek és információk valóságalapját erősítsék meg, és adott esetben riportalanyok szervezésében is segítenek. De ha magam látok valamilyen hírt, foglalkozok vele, utánajárok, teljesen mindegy, hogy éppen aznap szabadnapos vagyok-e. De előfordul, hogy ha épp nem vagyok a Hír TV-ben, a kollégáimat kérem meg, hogy nézzenek utána egy-egy információnak, ami eljutott hozzám. Ez nem különleges eset, így működik a szakmánk.

– Kárpátaljai kötődése kihatott a szakmai életére?

– Nyolcadik osztályos koromban költöztünk Budapestre, így gyakorlatilag az iskoláim nagy részét már Magyarországon végeztem, mégis, a szülőföldem iránti kötődés mindmáig megmaradt. Volt egy Kárpáti Krónika nevű műsor, amit a Magyar Televízió indított el, ebben határon túli riporterek tudósítottak arról, hogy mi zajlik éppen Erdélyben, Kárpátalján, Délvidéken és a Felvidéken. Az volt a koncepció, hogy a műsort olyan műsorvezetők vezessék és szerkesszék, akik maguk is határon túli kötődésűek. Így kerültem én is a képbe, mint kárpátaljai, a mostani Hír TV-s kollégáim közül György-Horváth Zsuzsa erdélyi, de volt délvidéki és felvidéki kolléganőm is, vagyis a műsort egyszerre többen vezettük. Elmondhatom, hogy kárpátaljai származásom gyakorlatilag végigkísért a pályámon, ennek egyik része volt a Kárpáti Krónika. De ha mondjuk éppen határon túli témában kellett riportot készíteni, akkor hozzám fordultak, hiszen néha jól jön, ha olyan ember készíti, aki maga is érintett.

– Ön szerint milyen szerepe van a médiának háborús helyzetben?

– Ez nehéz kérdés. A háború kitörésekor például eljutott hozzánk a hír, hogy hogyan juthatnak át Magyarországra azok a magyar férfiak és fiúk, akik hadkötelesek, de nem feltétlenül érzik úgy, hogy nekik ebben a háborúban részt kell venniük, amit én maximálisan megértek. Ilyenkor el kell gondolkodni azon, hogy segítünk-e a kint maradottaknak azzal, ha ezt a hírt nagy dobra verjük? Minden információt el kell mondani, hiszen ez az elsődleges cél, de semmiképpen nem szabad mindezt szenzációhajhászásból tenni. Mérhetetlenül rosszul érezném magam, ha olyat kellene mondanom, ami bárki jövőjét vagy lehetőségeit negatív irányba befolyásolhatja, ezt most főként a háborús helyzetre értem. Ezért is fontos, hogy csak olyan dolgot mondjunk, ami pontos, ellenőrzött és hiteles, főként abban a hírkavalkádban, ami most a háború kapcsán is megfigyelhető. Csak olyan hírekről szabad tájékoztatni, amelyeknek tudjuk az eredetét.

– A tévéstúdióban is érződött a háború miatti felfokozott hangulat?

– Abszolút. Emlékszem, amikor a reggeles műszakom előtti este hazamentem és a Hír TV híradójának főszerkesztője, Velkovics Vilmos felhívott, hogy másnap korábban kellene bejönni, mert mostantól készültségben vagyunk. Ezek a helyzetek összekovácsolják a csapatot, jó látni azt, amikor egy közösségben dolgozunk, és mindenki egyöntetűen tesz azért, hogy a hírek a leggyorsabban és legpontosabban megjelenjenek. Ebben a felfokozott állapotban az ember hiába fejezi be a munkát, nem tud pihenni.

– A hosszú távú jövőben is maradna a híradós műsorvezetésnél?

– Ha ezt öt évvel ezelőtt kérdezik, lehet, hogy másképp válaszolok, de most jól érzem magam ott, ahol vagyok. Szeretem ezt a pörgést, a háttérben zajló munkát, amit nem látnak a nézők. Szeretem, hogy információkkal dolgozunk. Császár Attilával beszélgettem, akitől a szakmát tanultam és akit mentoromnak tekintek, hogy nagyon érdekes, de most, amikor már kipróbáltam szinte mindent a média területén, jöttem rá, hogy én tulajdonképpen híradós vagyok.

– Más nézőpontból látja-e a világot egy híradós, mint azok, akik a képernyők előtt nézik és hallgatják a híreket?

– A különbség az, hogy a néző eldöntheti, nézi-e tovább a műsort, vagy nem, de én ott ülök bent és néznem kell. Mondhatni, nagy dózisban kapom az információkat. Én még szovjet állampolgár voltam, hiszen a Szovjetunió felbomlása idején jöttünk át Magyarországra, így a katonás fegyelmet belém nevelték, amiért bevallom őszintén, hogy hálás vagyok. A kollégáim szokták mondani, ha Adri van, akkor ő ott van időben. Nem tudom, hogy ez a személyiségemből adódik, vagy otthonról hoztam, de úgy sejtem, a Kárpátalján töltött gyermekkor közrejátszik. Hogy a kérdésre is válaszoljak, nyilván sokan azért nézik többet a híradót mostanság, mert várják a hírt, amelyből lehet látni, hogy mikor lesz vége a háborúnak. Az elején azt gondoltam, egy hét alatt vége lesz, talán azért, mert nem akartam elhinni, ami történik. Aztán nagyon sok hét telt el azóta, és még mindig nincs vége. Háborús helyzetben felértékelődnek, fontosabbá válnak a hírek. Az anyaországi magyarok megmutatták, hogy egy emberként segítenek, ha baj van, viszont a híreket olvasva soha nem szabad elhamarkodottan ítélkezni. Örülnék, ha az emberek átgondolnák a véleményüket, mielőtt akár egy kommentben azt odaírnák, ha pedig úgy érzik, hogy csak gonoszság jönne ki belőlük, akkor inkább hallgatnának. Kedvenc bibliai idézetemet ajánlanám: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”

Borítókép: Turda Adrienn a Hír TV-ben (Fotó: Mirkó István / Magyar Nemzet)