„Fák közt, / virág közt / ülök egy padon. / Kotyogok, mint elhagyott csolnak, / sok lágy levegő locsolgat” – a The Washington Post nagy zaját hallgatom.
Kun Béla, Szamuely Tibor, Rákosi Mátyás, Péter Gábor gyilkosok voltak. Egyikük-másikuk tömeggyilkos. Kun Béla, Szamuely Tibor, Rákosi Mátyás, Péter Gábor zsidók voltak? Igen. Értem. Ebben az esetben, ha azt mondod, hogy Kun Béla, Szamuely Tibor, Rákosi Mátyás, Péter Gábor gyilkosok voltak, sőt egyikük-másikuk tömeggyilkos, akkor antiszemita vagy. Ez a Washington Post kikezdhetetlen logikája. Ez minden liberális és újbaloldali (meg régi), anarchista és anarchoszindikalista (minden héten más gyakorolja a végrehajtó hatalmat), woke és miegyéb logikája. S ez a logika kikezdhetetlen. S ez még csak az eleje. A kisebbik baj.
Engem (minket) már rég nem érdekel, mit írnak, mondanak rólunk ezek. A nyugati politika és politikacsinálók tragédiája pedig éppen az, hogy semmi más nem érdekli őket, mint ezek véleménye. És még arra sem döbbentek rá, hogy ezeknek nincsen véleményük. Sem véleményük, sem világnézetük, sem elveik, nincsen ezeknek semmijük. Csak vélt és valós politikai érdekeik, továbbá ezen politikai érdekeket képviselő megbízóik, kitartóik, őrző-védőik és stricijeik. A nyugati politika szemhatára, perspektívája, szellemi horizontja és időbeli kiterjedése pedig a másnapi vezércikkig terjed. Addig tart. A liberalizmus a falig ér. És ezt nevezik ők ma politikának és politikacsinálásnak. És így és ezért lett a nyugati jobboldali politika és a konzervatívok túlnyomó része szánalmas, gyáva, megalkuvó liberális semmi. Mert egész életükben azzal vannak elfoglalva, mit fog írni róluk a The Washington Post, a Politico meg a The Guardian – meg az összes többi. Mintha ez bármit is számítana.
S mintha nem írnák meg akármikor a tegnapi vezércikkük szöges ellentétét, ugyanolyan vehemenciával, ugyanolyan ellentmondást nem tűrő hangon. Az „értelmiség terrorizmusa” már odavan, már csak szép emlék, Jean Sévillia igazságát befedte az idő. Vagy nevezzük inkább romlásnak.
Ma már a média terrorizmusa uralkodik, a médiát pedig nem értelmiségiek, hanem vizesnyolcasok csinálják. Hol van már Sartre, Semprun vagy épp Beauvoir elviselhetetlensége? Lecseréltük a média elviselhetetlenségére. Sartre helyett ma már a The Washington Post idegesít. Vérszomjasan „felvilágosult” és társadalommérnökösködő párducok helyett piaci döglegyek. S hogy mit képviselnek? Megismétlem: semmit.
Darab ideig azt hihettük, legalább egy dolog van, amiben kérlelhetetlenek és következetesek. Az antiszemitizmus elleni harc. Tévedtünk ebben is. Most éppen egy tizenegy évvel ezelőtti cikkemet ráncigálják (megint) elő, hogy bizonyítsák: én antiszemita vagyok. Mert egy The Guardianbe író újságíró akkor azt írta, Magyarország bűzlik, mert a kormány fasiszta meg minden egyéb, amit ezek írni szoktak – én pedig azt válaszoltam, hogy a cikk írója egy bűzlő sz…rdarab. S mindjárt mellé tettem a Tanácsköztársaság alatti és utáni hasonló írások szerzőit, idézetekkel, lássa mindenki, nincs új a nap alatt. Ezek mindig ilyenek voltak, ilyenek ma is, és ilyenek lesznek az idők végezetéig. Ezek előbb megírják ezeket, majd ha tehetik, gyilkolnak. Ez a passziójuk, ez és ennyi a „tehetségük”. Aztán valamelyik kitalálta, hogy a The Guardian cikkének a szerzője zsidó – és készen is állt az ítélet: sz…rnak neveztem a zsidókat. Kun Béla, Szamuely Tibor, Rákosi Mátyás, Péter Gábor – lásd mint fent: antiszemita vagy. S amikor a stricijük úgy akarja, akkor mindenki antiszemita.
Csak gondolják végig az elmúlt tizenkét évet, az 1998–2002 közötti időszakot vagy az első szabadon választott kormány, Antallék idejét! Antiszemita volt itt mindenki, aki ezen az oldalon állt. Mindig mindenkinek mindenkitől el kellett határolódnia, és ez soha nem ért véget. Féléves sajtókampányt húztak fel arra a hazugságra, miszerint Torgyán azt mondta a parlamentben: „Hordót a zsidónak!”. Valakinek a feleségét valami ablakon keresztül akarták inzultálni, természetesen azért, mert zsidó. Csoórit felszögezték a keresztfára, mert antiszemita. Csurkáról már ne is beszéljünk! Állandóan hullott a „barna eső”, aztán jött a Demokratikus Charta (DC), és ennek esernyője alatt együtt menetelt a rendszerváltók hada à la SZDSZ meg az egykorvolt állampárt minden szőrehullató komcsija, à la Berecz elvtárs, kiengedték a politikai karanténból az MSZP-t, és Farkasházy Teddy aprókat sikkantott a gyönyörtől.
A Fidesz nem írta alá azt a DC-t (DK-t?), meg is lett az eredménye. „Mi vakartunk ki benneteket a szemétkosárból, mi is fogunk visszadobni oda.” Semmi baj, Gádor. Hosszú távon mindenki halott…