Ugyanakkor olyannyira igaza van, hogy komplett kutatások épültek a téma köré: az internetet használók egyötöde saját bevallása szerint képtelen kontrollálni, hogy mennyi időt tölt online. És, bár ebben az esetben pszichológiai függőségről, nem pedig valamilyen szerfüggőségről beszélünk, a vonatkozó vizsgálatok szerint a közösségi médiáról „lejönni képtelen” emberek agyában/tudatában ugyanazok a területek sínylik meg a túlzott használatot, mint a drogfüggőkében – különös figyelemmel az érzelmi folyamatokra, a figyelemre, valamint a döntéshozatalért felelős agyterületekre.
Egy szakpszichológiai oldal szerint egy sor kutatás támasztja alá, hogy a közösségi média használata minimális energiabefektetéssel tudja aktiválni az azonnali „jutalomérzéssel” járó agyi területeket, ezért érzünk folyamatos és újbóli késztetést arra, hogy „pörögjünk” a világhálón. Nem utolsósorban ilyenkor rengeteg dopamin, azaz örömérzetet okozó hormon szabadul fel, így a közösségi médiumok tulajdonképpen újrahuzalozzák az agyunkat – írják.

Na de miért és kinek jó az, ha sok száz millió ember zombi módjára csüng a telefon méretűre zsugorított „világmindenségen”? Nos, itt kanyarodnék vissza Lánczi Tamáshoz és a totalitárius ideológiákhoz: gyakorlatilag ezeken a felületeken keresztül bármilyen információt el lehet hitetni a nagyérdeművel, bármit el lehet adni, bárminek a hitelességéről meg lehet győzni jóformán bárkit, gyakorlatilag egyéni világképeket lehet formálni.

Merthogy a Facebook, az Instagram, a Twitter és egyéb oldalak algoritmusok mentén működnek, ezért ha egyszer elolvasok egy cikket az elektromos porszívókról, néhány órán belül a közösségi felületeim bombázni fognak az ilyen témájú írásokkal, posztokkal, hirdetni fogják az elektromos porszívót gyártó cégek oldalait, néhány nap múlva pedig azon kaphatom magam, hogy sorban állok a boltban egy ilyen készülékkel a kezemben.

Ezek a felületek viszont nem csak sima termékmenedzselésről szólnak, nem mintha az nem lenne éppen elég agyzsugorító. Ugyanilyen mechanizmus alapján meggyőzhetik arról az átlagembert, hogy a világ, amiben él, az tökéletes, de az ellenkezőjéről is. Szimpla pletykák és hazugságok alapján el lehet hitetni egy közszereplőről, hogy gonosz és ártó szándékú, de azt is, hogy makulátlan és mindig jót akar. Meg lehet győzni a nőket arról, hogy az ideá­lis szépség ma az irreálisan vastag száj, póthaj és szilikonmell háromszögben mozog, a férfiakat pedig, hogy a vastag pénztárca bármit megvastagít. Az édesanyákban kelthet szorongást, vajon jó szülők-e, az apákban pedig kételyt, vajon elég sikeresek-e. Ha elég nagy a szavam és sokakhoz elér, bárkire bármilyen bélyeget rásüthetek, ha a riválisom: rossz színész, zenész, énekes, romokban a magánélete, rossz apa, rossz anya, bántalmazó… Végül pedig a közösségi felületek segítségével átfordíthatják az empirikus tapasztalataink alapján felépített világképünket egy manipulált, alternatív valósággá úgy, hogy akár ölni is képesek lennénk érte. Mindez túlzás lenne?

Hatalmas felzúdulást keltett liberális körökben szerte a világon, hogy Elon Musk, a világ leggazdagabb embere megveszi a Twittert, aminek ugyan a felvásárlását egy időre azóta felfüggesztette – még nem tudott megegyezni a tulajdonosokkal bizonyos kérdésekben –, ám minden bizonnyal ez csupán némi közjáték. A jelentősége ennek az üzletnek valóban nagy lehet: bár Magyarországon ez a közösségi oldal „nem olyan nagy durranás”, külföldön igen sok embert ér el. Szerte a világon körülbelül 350 millió felhasználót jegyez (!), a Facebook után pedig a második legnagyobb közösségi médium az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Spanyolországban, Törökországban, Iránban vagy Egyiptomban. Nem mellékes tény az sem, hogy a Twitter a nyugati világban a politikai szereplők egyik legfontosabb csatornája. Erre jó példa Donald Trump esete, aki az első számú szuperhatalom republikánus vezetőjeként annak idején alapvetően 280 karakteres Twitter-üzenetekben kommunikált a világgal. A szolgáltató – amihez akkor még Musknak semmi köze nem volt – tavaly januárban „örökre kitiltotta” Trumpot és csatornáját, miután az elnök nem ítélte el egyértelműen a Capito­liumnál történteket. Nem mellesleg a Twitternek kulcsszerepe volt például az iráni tömegmegmozdulások idején is, és szintén emlékezetes volt Elon Musk egyik bejegyzése, amelyben azt fontolgatta, hogy kivezetné a Twittert a tőzsdéről.

Visszatérve Musk vásárlási szándékára, az első bejelentése az volt, hogy visszaállítja a sajtószabadságot a közösségi oldalon. Ám idáig el sem kellett jutni ahhoz, hogy számos hol­lywoodi híresség és véleményvezér törölje a fiókját az üzlet lebegtetésének hírére. Ennek talán annyi az oka nagyon röviden, hogy Elon Musk nem vegytiszta liberális gondolkodású polgár, sőt mások világnézetére is kíváncsi, illetve számára a véleménynyilvánítás szabadsága nem azt jelenti, hogy akkor érvényes, amit gondolok, ha a libsi fősodor nótáját fújom, hanem ettől még akár el is térhetek. Még azt is megpendítette, hogy Donald Trump fiókját visszaállítja. Úgy sejtem, nem lepek meg senkit azzal, ha megállapítom: a közösségi mé­diumokat egyértelműen uralja a liberális véleménydiktatúra, de legalábbis erős az erre irányuló törekvés.

Olyannyira, hogy itthon sem ismeretlen jelenség a jobboldali, konzervatív vélemények tiltása, kiszorítása, pellengérre állítása a Facebook- és egyéb közösségi oldalakon – többek között ezt az egyensúlyt hivatott visszaállítani az ellenoldalról sok támadást kapott Megafon is.

Nincs mese tehát, a harc egy jó ideje már a gondolataink uralásáért zajlik. Ugyanakkor félreértés ne essék, az internet és a közösségi platformok nem ördögtől való eszközök, sőt számos pozitív hozadéka is lehet(ne) ezeknek a felületeknek, ha okosan használnánk. Vagy legalább elkezdenénk magunktól gondolkodni.

A szerző újságíró

Borítókép: Illusztráció (Forrás: Pexels)