Nemzetstratégia a háború árnyékában

– El fog jönni az a világ, amikor a turulszobor visszakerül a helyére – nyilatkozta a munkácsi emlékművel történtekről a Magyar Nemzetnek adott interjújában Szász Jenő. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke a székelység autonómiatörekvéseivel kapcsolatban közölte, annak megvan a politikai támogatottsága Magyarországon, itthon jó kezekben vannak ezek az ügyek, és Erdélyben is, a brüsszeli politika azonban adósunk.

– Egyértelműnek tűnt a nemzetstratégia iránya 2010 óta: a jobboldali kormány elkezdte a nemzetegyesítést, meghirdették a nemzeti összetartozás politikáját, a gazdasági felívelés éveiben pedig hatékonyan tudta támogatni a határon túli nemzetrészeket. Az orosz–ukrán háború kitörésével viszont az eddig megszokott rendszer felborulni látszik. Kárpátalján például mostanság nehéz előtérbe helyezni a megmaradást a szülőföldön. Újra kell-e tervezni egy ilyen helyzetben?

– Nehéz történelmi korok között párhuzamot vonni, de létezik egy személyes analógia: még székelyudvarhelyi polgármesterségem idejében, amikor Délvidéken háború dúlt, Udvarhelyre hívtuk és foglalkoztattuk a Csalóka zenekart. Ők nálunk vészelték át a háborút, és közben szolgálták a mi közösségünket. Akkor arra törekedtem, hogy Udvarhely anyavárosból székely fővárossá váljon, az elszakított területekről pedig legyenek testvértelepülési kapcsolataink. 

– Egyfajta gyűrűként az anyaország körül? 

– Igen. Székelyudvarhelynek akkor már a budapesti I. kerület testvérvárosa volt, a kapcsolatot még elődöm, Ferenczy Ferenc alakította ki Katona Tamás polgármesterrel. Mi ezután Szabadkával, Kasza József polgármester idején kötöttünk testvérvárosi megállapodást, és megtettük ezt Dunaszerdahellyel is, Pázmány Péter polgármester úr mandátuma idején. Kárpátalja felé is fordultunk, közeledésünket akkor még nem sikerült testvérvárosi szintre emelni, de mára Beregszász és Székelyudvarhely is testvérvárosok. Kisebbségi sorban, éppen a kisebbségi sorsból fakadóan a településvezetőknek többletfeladatai is vannak. Nemcsak vállalnunk kell, hogy magyarok vagyunk, hanem fel is kell nőni ehhez: olyan tartalmas életet kell élni, egyénileg és kollektíve egyaránt, hogy jó irányba tudjuk befolyásolni a közösség sorsát. Ezért törekedtünk már akkor a testvérvárosi hálózat kialakítására, ezt a tapasztalatot később a Nemzetstratégiai Kutatóintézetnél (NSKI) is tudtuk kamatoztatni. A településvezetőknek azt a fajta kiegészítő munkát kell elvégezni, amire a külügyminiszterek már nem érnek rá, rosszabb esetben – és itt nem a miénkről beszélek – nem is akarnak ráérni. Azzal a szemlélettel érkeztem Budapestre, hogy ha minden magyar megfogja egy másik magyar kezét, akkor keblünkre ölelhetjük a Kárpát-medencét. Ez az ars poeticája az NSKI-nak, de az egész nemzetpolitikának is erről kell szólnia. Tarlós István főpolgármester úrnak köszönhetően – közbenjárásomra – Székelyudvarhelynek sikerült testvérvárosi együttműködést kötnie Budapesttel is. Az akkori fővárosi vezetés a gyakorlatban is alkalmazta, hogy Budapest nemcsak Magyarország, hanem a nemzet fővárosa is. 

– A közelmúlt egyik felháborító eseménye volt a munkácsi váron lévő turulszobor eltávolítása. Ahogyan ezt intézték, abból nem lehet másra következtetni, mint hogy az ukránok ebben a helyzetben is a két nép közötti ellentétet éleznék ki. Mit lehet ez ellen tenni? Hogyan lehetne előmozdítani a békés együttélést? 

– Magyarország – mióta a konfliktus tart – a legjobb utat választotta: a háború elől menekülőket gyakorlatilag sehol nem fogadják olyan szeretettel, mint nálunk. Az a humanitárius akció, ami immár nyolc hónapja zajlik, példátlan az elmúlt harminc évben. Azonban ezt az ukrán kommunikációs felületeken tudatosan elhallgatják, az ukrán közvélemény erről keveset tud. Nehéz nem szándékosságot felfedezni. A honi közvélemény előtt ismert a helyzet; az NSKI munkatársai is az elsők között voltak, akik gyűjtést szerveztek, és a határon is ott voltunk. Próbáltuk felmérni, hogy milyen szándékaik vannak a menekülteknek, hol kívánnak megállni, milyen gondolatokkal érkeznek, és hol tervezik a jövőjüket. Nehezíti az Ukrajnával való viszonyrendszert, hogy míg egy évvel ezelőtt még el tudtuk mondani a világban, hogy nincs rendjén a nyelv-, illetve az oktatási törvény, melyekkel nehéz helyzetbe sodorták az ott élő kisebbségeket, ma ennek a kérdésnek a feszegetése nincs egy súlycsoportban a háború problémájával, ezért nem is időszerű előhozakodni vele. A kapcsolatokat természetesen jóval könnyebb volt békeidőben ápolni. Mára nehéz megítélni a kárpátaljai helyzetet, amit csak azok a honfitársaink tudnak igazából átérezni, akik arra kényszerültek, hogy elhagyják szülőföldjüket vagy vállalták az otthonmaradással járó nehézségeket. A kitartás, a helytállás a kulcsszó jelenleg. Nem érzem magamat feljogosítva arra, hogy megmondjam, mit tegyenek a kárpátaljai honfitársaink. Inkább őket kell meghallgatni. Mi rendszerint ezt tesszük: azzal próbáljuk segíteni őket, amit kérnek, és – ennek érdekében – most is tartjuk szervezeteikkel a kapcsolatot. Apróságokat is kérnek, viszont a lényeg az, hogy érezzék: nincsenek egyedül, nincsenek magukra hagyva, és bízzanak abban, hogy az éjszaka után nappal következik, a sötétségből egyszer világosság lesz. 

– Akkor ne beszéljünk a turulról?

– De! A turul a magyarság fontos szimbóluma. Volt Munkácsnak egy olyan városvezetése, amely visszaállította az emlékművet a Szovjetunió felbomlása után. Ugyanazon politikai közösséghez tartozó szereplők döntöttek akkor a visszaállításáról, akik most a levételéről. Ennyit változott a világ. Fáj! Milyen jó választ lehet erre adni? A keresztényi magatartás azt diktálja, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Leverték a turulszobrot, de ennek ellenére továbbra is érkeznek a magyar segélyszállítmányok. Hátha ez kijózanítja azokat a köröket is, amelyek ezt a hibát elkövették. Azt gondolom, hogy el fog jönni az a világ, amikor a szobor visszakerül a helyére. A turul mindig visszaszáll, nemde? 

– Mi a helyzet Erdélyben? Az ottani magyarokat is nagyon megviseli a gazdasági válság? 

– Otthon is jön a hosszú tél. Az energiaárak emelkedését bejelentették, de annak mértékével még nem szembesültek az emberek, a számlákat néhol vissza is tartják. Támogatási ígéretek vannak, de nem tisztult még le úgy minden, mint Magyarországon. Arra lehet számítani – és ezzel kapcsolatos felszólítást már az én családom is kapott Székelyudvarhelyen –, hogy ötszörösére fognak emelkedni a rezsiszámlák. Ez a rendszerváltás óta soha nem látott gazdasági nehézségeket fog jelenteni a székelyföldi magyarság számára is, de a konkrét tapasztalatokról tavasszal tudok majd beszámolni. Az látható, hogy az európai emberek fizetik meg a háború árát. Hogy mennyit fizetünk, az függ az országaink kormányaitól is. Románia például az általa felhasznált gáz 85 százalékát elő tudja állítani, míg Magyarország ugyanilyen arányban kénytelen vásárolni földgázt. Ha innen nézzük, kevéssé érthető a várható ötszörös áremelkedés Erdélyben. 

– Az utóbbi években kétszer is összegyűjtöttek egymillió aláírást. A Minority SafePack és az Írd alá! kampánnyal megtámogatott európai régiós kezdeményezés is az uniós döntéshozók elé került. Október utolsó vasárnapján tartották a székely autonómia napját. Hogy állnak ezek az ügyek? Mik a célok, várható-e előrelépés? 

– Valamikor Európától egyszerű kérdésekben is jobb válaszokat vártunk, mint ma. Azóta Európa kimutatta a foga fehérjét. Annak a brüsszeli adminisztrációnak kellene eldöntenie, hogy mit kezd az autonómiatörekvésekkel, amelyik az elmúlt években nem tudta kezelni a migrációs válságot, most pedig az energiaválságot sem. A nemzetpolitika szempontjából az elmúlt húsz év európai tapasztalatai kijózanítóak. Törekvések vannak, nagyszerű munkát végez a Székely Nemzeti Tanács, élén Izsák Balázs elnökkel, aki nemzetközi jogászokat meghazudtoló módon, következetes szakmaisággal képviseli az ügyet. Aztán ott a Pesty László által sikerre vitt nemzeti régiókért indított európai polgári kezdeményezés: a tizenegy országból összegyűjtött 1,4 millió aláírás fantasztikus eredmény. De említhetném Kalmár Ferenc jelentését a nemzeti kisebbségek védelméről, amit az Európai Tanács is elfogadott, vagy az őrtűz mozgalmat életben tartó Székelyföldért Társaság Közhasznú Egyesület tevékenységét, Incze Árpád elnök úr vezetésével. Mindezt a munkát segíti Szili Katalin miniszterelnöki megbízott asszony, aki annak idején Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt ellenszélben, házelnökként hozta létre a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát. Jó kezekben vannak ezek az ügyek itthon és odahaza is. Amit a közösségeinknek kellett megtenniük, azt megtették, a brüsszeli politika azonban adósunk. Nemzetközi szemüvegen keresztül nézve a dolgokat sajnos Magyarország nem kerülhetett abba a helyzetbe, hogy Kárpát-medencei szinten érdemi eredményeket érjen el ezekben a kérdésekben. Mindig közbejöttek ugyanis olyan, gyakorlatilag az egész világot befolyásoló folyamatok, például a délvidéki háború, a migrációs válság, a világjárvány és most az orosz–ukrán konfliktus, amik felülírták a nemzetpolitikai célok időszerűségét. Az autonómia a székelység szívügye is, ehhez megvan a politikai támogatás Magyarországról, az aláírások eloszlását figyelembe véve pedig Európa legalább tizenegy országában van pártfogása, de Brüsszelt most ez a kérdéskör sem foglalkoztatja.

– A régiós kezdeményezéssel kapcsolatban lehetett hallani, hogy az egykori Magyarország területén élő románok is inkább távolságot tartanának Bukaresttől. Van ennek realitása? 

– Brüsszel szuperállamot akar, centralizál, Magyarország viszont a nemzetek Európáját tartja követendőnek. Nem mindegy, melyik valósul meg, hiszen autonómiáról csak az utóbbi esetben beszélhetünk. Annak aztán többféle formája is lehet: kulturális vagy területi autonómia. Románia azon részein, ahol kisebbségek élnek, a kulturális autonómia lehet a megoldás, de Székelyföldön és további történelmi régiókban a területi autonómia lenne a jövőbemutató. Ezen történelmi régiók pedig Romániában is léteznek, hiszen ezek egyébként az EU által meghirdetett NUTS–2-es régiók is egyben. Tehát a megfogalmazott autonómiatörekvések tulajdonképpen Európa-konformok. Nem beszélve a Basescu elnök által annak idején felkért Ioan Stanomir történelemprofesszor vezette bizottság javaslatára, amely szerint a települések szabad egyesülése jelenthetné Románia decentralizációjának, adminisztrációs újjászerveződésének az alapját. De a sok nehézség és kihívás mellé egy pozitívumot is emeljünk ki: az, hogy Romániában, az RMDSZ szerepvállalásával is politikai stabilitás van, felértékelődik ebben a nehéz időszakban. 

– Az elmúlt vasárnap megyei és önkormányzati választásokat tartottak Szlovákiában. Hogyan értékeli az eredményeket? 

– A felvidéki magyarok összefogása meghozta az eredményét. A Szövetség magabiztos szereplése a felvidéki magyarság közös sikere, az ő példájuk is mutatja, hogy együtt erő, szerteszét gyöngeség vagyunk. Az eredmények táplálják azt a reményt, hogy az elkövetkezőkben jobb és hatékonyabb érdekképviselet alakulhat ki, ami hozzájárul az egész térség stabilitásához, és a magyar nemzetpolitika számára is megteremti az előrelépés feltételeit. 

– A stabilitás megvan Szerbiában is, feltűnően jók is a magyar–szerb kapcsolatok. Vajon kitart-e ez a barátság, ha kevesebb pénzt tud Magyarország a Vajdaságba vinni, vagy ha Szerbiát felveszik az unióba? 

– A szerbiai helyzet ékes bizonyítéka annak, hogy Magyarországgal lehet és érdemes együttműködni. Azon túl, hogy jó Magyarországnak és Szerbiának, illetve a Délvidéken élőknek, a magyar–szerb kapcsolat minősége mutatja, hogy milyen jelentősége van két szomszédos ország jó együttműködésének. Olyan országról beszélünk, ahol két és fél évtizede még háborús viszonyok voltak. Szerbiában akkor dúlt a vak nacionalizmus, és ennek az ott élő magyarok is áldozatai voltak. A józansággal azonban le lehetett győzni a kishitűséget és gonoszságot, így lett az egykor feszült magyar–szerb viszonyból mára szolid, jószomszédi, biztató kapcsolat. Máshol is ez lehetne a recept.

Borítókép: A volt székelyudvarhelyi polgármester szerint egyszer visszakerül a helyére a turulszobor (Fotó: Bach Máté)