Eszmények rombolása

Már a család sem evidens valóság, hanem valami értelmezhetetlen, képlékeny valami. Amit jól csengő jelszóval úgy mondanak a haladók: „a család az család”.

család Fotó: Liderina Forrás: shutterstock

Valahol ott kezdhettek bimbót hajtani a romlás virágai, amikor egyesek először kérdőjeleztek meg evidens valóságokat. „Nem látta senki” – nincs is Isten! „Ugyanolyan, mint mi, egyszerű emberek” – hát vesszen a király! S innen már egyenes út vezetett a bibliai elbeszélés („Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” /Ter 1,27/) meghazudtolására – kezdve onnan, hogy nem Isten képére teremtettünk, hanem a majomtól származunk, folytatva odáig, hogy nem férfinak vagy nőnek teremtettünk, hanem 72-félének születhetünk.

Ebből fakadóan persze mára a család sem evidens valóság, hanem értelmezhetetlen, képlékeny, folyamatosan változó valami. Amit jól csengő – de semmit sem mondó – jelszóval úgy mondanak a haladók: „a család az család”.

„A legtöbb embernek van édesanyja, és elég értelmes ahhoz, hogy pozitívan viszonyuljon a család kérdéséhez. A szíve mélyén a legtöbb ember működő családban szeretne élni, vagyis erről nem olyan nehéz meg­győzni őket. Igaz, hogy ha ideális családképet rajzolunk fel, akkor azok, akik nem illenek bele, úgy érezhetik, hogy lenézik, kizárják őket. De ezzel nemigen érdemes foglalkozni, mert megtanulhattuk, mi történik, ha leromboljuk az eszményeket: az senkinek nem tesz jót. Csak azok szenvedése nő, akik már most is a legrosszabb helyzetben vannak. Ha az eszményeket leromboljuk, a társadalom is elpusztul” – erről Jordan B. Peterson beszélt a Mandinernek. A nemrég Magyarországra látogató kanadai pszichológus-politológus markánsan fejtette ki mindazt, ami a probléma egyik gyökerét jelenti. Hogy tudniillik a társadalmi pusztulást az ideáknak és eszményeknek a földre rántása, majd a sárba tiprása hozza el, s nem mondjuk a „kizsákmányolás”. Elgondolkodtató az a kijelentése is, hogy egyre többet foglalkozunk mindazzal, amivel amúgy „nemigen érdemes foglalkozni”.

Ezt persze értsük jól. Nem valami elidegenedésről van szó, hogy nem figyelek a családtagom, barátom, munkatársam, szomszédom problémájára, hanem arról, hogy ebből nem csinálok politikai programot. A legtöbb elvált vagy egyedülálló ember például tökéletesen tisztában van vele, hogy jobb lenne teljes családként élni, hogy a család úgy az igazi, ha egyben van. S tudja azt is, hogy ez neki valamiért nem sikerült, de attól mást nem buzdít a válásra, vagy arra, hogy „maradjon független”, hanem adott esetben segíti, hogy neki a nehézségek ellenére is sikerüljön. Sőt

a legtöbb homoszexuális sem gondolja úgy, hogy az ő életformája követendő lenne, és elismeri, hogy házasság vagy gyermekáldás csak férfi és nő között lehetséges.

Magyarországon a többség a családra még eszményként, a genderre pedig marginális kérdésként tekint. De már nálunk is van egy – főleg fia­talokból álló, a hangját egyre erőteljesebben hallató – réteg, amely „a család az család” jegyében igaz­ságtalannak tartja a hagyományos család preferálását. De a remény abban van, hogy bár a média torzításaival úgy tűnhet számunkra, hogy Nyugaton már szinte mindenki LMBTQ-aktivistává vált, Peterson azt is leszögezi:

Az emberek túlnyomó többsége nem őrült baloldali.

Borítókép: illusztráció (Fotó: Shutterstock)