Amikor a kommunista diktatúra következményeinek – többek között a magyar társadalmat ért veszteségeknek – a feltárását végezzük, arra is emlékeztetnünk kell, hogy a hatalom a családi és a nemzeti emlékezettel szemben is fellépett: részben felejtésre kényszerített, tabusított, részben pedig monopolizálta a közösségi emlékezetet – mondja Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) elnöke.
– Mintha követték volna Orwell híres szentenciáját: „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is.” Pontosabban: aki uralja a történeti emlékezetet. Mert egy közösség identitásának – a családtól a nemzetig – az összetartozás tudatának nagyon fontos alkotóelemei a közösen elmesélt történetek és azok átadása a következő generációnak. Ahogy azt Tzvetan Todorov bolgár–francia történész, filozófus vallotta: a totális diktatúrák abban különböztek a korábbi elnyomó rendszerektől, hogy nemcsak az állampolgáraikat nyomták el, hanem az emlékezetüktől is meg akarták fosztani őket.
Gyógyszer és méreg
A NEB elnöke Paul Ricoeur francia filozófus megállapítását is idézi, aki szerint a történelem lehet gyógyszer, de méreg is. Úgy véli, a történészeknek, a tanároknak, a közbeszédet formálóknak egyaránt arra kell törekedniük, hogy a történelem gyógyszer legyen. Ez nem könnyű feladat, hiszen a vérzivataros XX. századi történelmünk rengeteg konfliktust, fájdalmat, kibeszéletlen traumát hordoz, ráadásul sokszor ugyanaz az ember áldozat és tettes is lehetett.
Gyógyító hatású azonban, ha a hibákat, tévedéseket, bűnöket el tudjuk mondani, ki tudjuk beszélni. Ez közös társadalmi feladatunk.
A munkáját pontosan tíz éve megkezdő NEB az eddig elvégzett szisztematikus alapkutatásaival a kommunista diktatúra évtizedeinek több fontos részletét – köztük számos felelős és áldozat nevét, életútját – tárta fel és hozta nyilvánosságra. A honlapjukon található tudástár több ezer, a diktatúrát irányító és működtető kommunista hatalombirtokos pályaképét tartalmazza, tematikus honlapjaik többek között bemutatják az ’56-os megtorló pereket – a végrehajtókkal (nyomozók, ügyészek, bírák, népbírák) és áldozatokkal együtt –, az MSZMP félkatonai szervezete, a munkásőrség tagjait vagy a „magyar gulág” rendszerét.
– A múlt feltérképezésén, az adatok gyűjtésén, rendszerezésén és közzétételén túl a legfontosabb célunk az, hogy a kommunista rendszert történetek és arcok segítségével ábrázoljuk – fogalmaz a NEB elnöke. – Arra törekszünk, hogy az általunk megismert, feltárt események, nehéz emberi és családi sorsok, döntési dilemmák és a döntések következményei a gyermekeink, az unokáink számára is érthetőek, hitelesek és átélhetők legyenek. Ezért a kutatással egyenrangú feladatként tekintünk az ismeretterjesztésre és a széles körű párbeszédre, az emlékezetkultúránk közös formálására.
Ennek a munkának meghatározó elemei a rendhagyó, interaktív történelemórák, amelyeket országszerte egyre több középiskolában tartanak a bizottság tagjai, valamint a NEB hivatalának kutatói. Igenis van érdeklődés a fiatalok részéről a történelem iránt, főleg akkor, ha a történészek, kutatók részéről nyitottságot, őszinteséget, hitelességet tapasztalnak, és ha a diákok kérdezhetnek, vitatkozhatnak, nem pedig előre gyártott válaszokat kapnak.
A közös emlékezetkultúra formálásának másik kulcsa a pedagógusokkal folytatott párbeszéd és együttműködés. Ennek érdekében – az Országgyűlés Hivatalával együttműködésben – a NEB immáron ötödik éve akkreditált továbbképzéseket rendez Kárpát-medencei történelemtanárok részére, valamint a Rákóczi Szövetséggel együttműködve évente tart továbbképzéseket az Összmagyar tanártáborban. Emellett tanítást segítő kisfilmekkel, vándorkiállításokkal és egyéb eszközökkel segítik az iskolai történelemoktatást, hogy ne merüljön feledésbe a kommunista diktatúra, az új generációk ismerjék meg hazájuk közelmúltjának történelmét, legyenek tisztában annak máig ható következményeivel.
Elfojtott traumák
A NEB tagjai és kutató munkatársai az iskolákon kívül országszerte tartanak előadásokat, vesznek részt egykori meghurcoltak részvételével tartott beszélgetéseken, hogy áttörjék az egyéni és családi elfojtott traumák, kibeszéletlen történetek előtt tornyosuló lelki gátakat. Földváryné Kiss Réka felidézi, hogy az egyik alföldi városban tartott rendezvényük végén felállt egy idős úr, és elmondta, hogy annak idején az édesapját mint kulákot letartóztatták, azzal vádolva, hogy felégette a gabonáját, emiatt halálra ítélték és kivégezték.
A meghurcolt gazdálkodó számára már maga a vád is megalázó volt, mivel a magyar parasztember a gabonát életnek nevezte, annak elégetése tehát nemcsak büntetőjogi értelemben, hanem erkölcsileg is bűntettnek számított.
A visszaemlékező elmondása szerint az édesanyja később újra férjhez ment, nevet váltott, és a gyerekek is a mostohaapjuk nevét vették fel, hogy abban a közösségben ne kelljen megbélyegzettként ezt a terhet tovább hordozniuk. Elmondta azt is, sokat jelent számára az a körülmény, hogy apja erkölcsi elégtételben részesült: kimondták, hogy koncepciós perben hurcolták meg és kiáltották ki bűnösnek. Ezt követően felállt egy másik idős úr is, aki az előbbiekre reflektálva kijelentette: „Harminc éve sakkozom veled minden hónapban, de csak most tudtam meg, hogy ki vagy.”
Egy másik vidéki előadás után a NEB elnökét egy idős presbiter szólította meg, aki jó erőben levő fiatal gazdálkodó volt a falujában. Volt egy osztálytársa, aki 1956 végén pufajkás lett a községben. Mint elmondta, ez a férfi egyszer kihívta őt a kocsmából, és két társával együtt úgy megverték, hogy négykézláb tudott csak hazavánszorogni, majd három hétig nem volt képes lábra állni. Korántsem volt egyedi eset, hogy a kommunisták 1956 után „végigverték a falut”.
– Számomra az volt a legmegrendítőbb ebben, hogy ez az idős ember ezt megelőzően soha senkinek nem beszélt erről. Még csak nem is félelemből, hanem azért, mert szégyellte magát, hogy ennyire megalázták. Tele vagyunk ilyen történetekkel. Mi abban segítünk, hogy az érintettek ezeket meg tudják fogalmazni, a meghurcoltak és megnyomorítottak merjenek végre bátran beszélni, a gyermekeiknek és az unokáiknak is. Hogy amit megszakított a kommunista diktatúra – többek között a történetek átadását –, amennyire lehet, próbáljuk meg orvosolni.
Csak a módszerek változtak
Ezek a történetek azt is megmutatják, hogy a Rákosi- és a Kádár-rendszer között kezdetben nem volt semmilyen különbség, és a későbbiekben is csak a módszerek alakultak át. A kommunista párt egyeduralma, a pártállam alapstruktúrája, elnyomó gépezete ugyanaz maradt, az állambiztonság rendszere sem változott 1990 elejéig. Az 1960-as évektől a nyílt terrort azonban egyre inkább felváltotta az úgynevezett bomlasztás stratégiája, vagyis a társadalmi-emberi kapcsolatok titkosszolgálati és adminisztratív eszközökkel való szétzilálása. Megfigyelték, állandó bizonytalanságban, bizalmatlanságban tartották az embereket, cinikusan, rafináltan és hatékonyan bomlasztották a helyi közösségeket, számos esetben tönkretéve családokat is. A kádári kényszerkollektivizálás idején például nemcsak közvetlen fizikai erőszakot alkalmaztak tömegesen, hanem generációkat fordítottak egymással szembe: a „haladó” fiúkat a „reakciós” apákkal, nagyapákkal.
A diktatúra megtörte és szétszakította a tradicionális társadalmi csoportokat, a paraszti réteget, a szervezett munkásságot, az egyházi közösségeket, szétzilálta a bizalmi hálókat még a családokon belül is. Emiatt a közös történelmi emlékezet, a nemzeti összetartozás érzése is meggyengült, ennek hatása, következményei a mai napig érezhetőek.
Közös kelet-európai tragédia
Ez persze nem kizárólag Magyarország tragédiája, hanem valamennyi olyan közép- és kelet-európai országé is, amelyek lakossága átélte a szovjet típusú diktatúrát, a nemzeti emlékezet elfojtását, eltorzítását. Földváryné Kiss Réka ezért tartja a NEB egyik fő eredményének, hogy az elmúlt tíz évben erős nemzetközi kapcsolatrendszert sikerült kiépíteni ezeknek az országoknak a hasonló profilú intézményeivel. Mert igaz ugyan, hogy a közép- és kelet-európai kommunista diktatúráknak voltak helyi sajátosságaik, de számos azonosságra is rá lehet mutatni, nem beszélve a meghurcoltak közös tapasztalatairól.
Közös az, ahogy a társadalmaink elszenvedték a kommunista diktatúrát, a hagyományos társadalmi csoportok erőszakos felszámolását, a fizikai terrort, az egyházüldözést, s ezekről hasonlóan gondolkodunk és beszélünk.
Mi tudjuk, milyen szabadsághiányosan, nemzeti függetlenség nélkül, idegen megszállás alatt megélni évtizedeket. Mindezt Európa nyugati felén nem tapasztalták meg. De amíg kétpólusú világrend volt, a vasfüggöny mindkét oldalán tudták és értették a szabadságkódokat: hogy mit jelent 1956, 1968 vagy 1981. Mára viszont Nyugaton ez feledésbe merült. Ezért azt szeretnék elérni, hogy a kommunista diktatúrák emlékezete közös európai üggyé váljon.
