– Potápi Árpád János tragikus és hirtelen halála után önt indítják a kormánypártok Tolna vármegye 2-es számú egyéni választókerületében. Meglepte a felkérés?
– Bizonyos tekintetben igen, hiszen korábban meg sem fordult a fejemben, hogy politikai pályára lépjek. A kultúra, a néprajz területén terveztem a jövőmet. Potápi Árpád János váratlan halála azonban teljesen új helyzetet teremtett. Sokan kerestek meg, hogy nem indulnék-e a képviselő-jelöltségért. Igent mondtam, és aztán a Fidesz választókerületi szervezete, majd a párt országos választmányának elnöksége bizalmat szavazott nekem. Első személyes találkozásunk alkalmával Orbán Viktor pártelnök is a támogatásáról biztosított.
– Hogyan emlékszik a néhai nemzetpolitikáért felelős államtitkárra, munkatársára?
– Valamikor az 1998-as országgyűlési választásokat megelőző hónapokban találkoztam először Potápi Árpád Jánossal, segítettem az első kampányát is már, egyszerű, párton kívüli aktivistaként. 2011-ben én váltottam őt a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének élén, de továbbra is számíthattunk rá a munkában. Aztán 2014-ben ő kért fel a Magyarság Háza vezetésére. Nem valószínű, hogy Tolna vármegyében akadna bárki politikus, aki több választópolgárt ismert volna, ismerne személyesen, mint ő. A magyarságért mindenkor tenni kész, fantasztikus ember volt. Laza, vicces, önzetlen, ugyanakkor határozott és céltudatos. Bárkivel szót értett, akiben akár csak egy cseppnyi nyitottság volt. Ezt nem csak én mondom. Tolnában, a határon túl, szerte a világban rengetegen vélekednek hasonlóképpen, még a politikai ellenfelei is elismerték közéleti, emberi nagyságát. Rengetegen búcsúztak tőle. A haláleset másnapján a bonyhádi Székely emlékparkban tartott virrasztáson Keresztes Andor máriagyűdi esperes úgy jellemezte, hogy „a szeretet hídját építette az anyaországban élő és a külhoni magyarok között”. A miniszterelnök pedig azt írta ki a közösség oldalára: „Potápi Árpád minden magyarért megharcolt, és most megpihent”.
– Potápi Árpád János politikai hagyatéka sokáig meghatározó lesz Bonyhád és Dombóvár környékén. Mi az, amiben ön mást, újat mutatna választóinak?
– Óriási veszteség Bonyhád, Tolna vármegye, az egész ország, a világ magyarsága számára Potápi Árpád János korai halála. Huszonhat éven át volt a dombóvári központú Tolna vármegyei egyéni országgyűlési választókerület parlamenti képviselője, egy cikluson keresztül az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának elnöke, tíz évig pedig a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára. Dolgozott történelemtanárként, volt a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke, Bonyhád polgármestere. Nem könnyű örökség. Arra törekszem majd, hogy ezt az örökséget ne pusztán csak megőrizzem, hanem gyarapítsam-gyarapítsuk is. Más ugyan a habitusunk, a problémamegközelítésünk, mögötte negyed évszázadnál több politikai-politikusi tapasztalat állt, én kezdő vagyok ezen a téren – bár a napi történéseket figyelemmel kísértem helyi és országos szinten, meg a világpolitikában is –, ő férfi volt, én nő vagyok. Tehát van különbség közöttünk jócskán. Igaz, nem is gondoltam egyetlen percig sem arra, hogy én leszek Potápi Árpád János II. Nem tudnék az lenni, mint ahogy más sem tudna. Szeretnék megmaradni Csibi Krisztinának, de a célom az, hogy legalább olyan jó országgyűlési képviselő legyek, mint ő volt.
– Korábban több olyan beosztásban is dolgozott, amelyek szoros kapcsolatban vannak a nemzet-, identitás- és emlékezetpolitikával, helyi kultúrával. Az itt megszerzett tapasztalatokból mit visz tovább, mit tud kamatoztatni?
– Eddig is a magyarságért, a magyarság szülőföldön való boldogulásáért küzdöttem, és akkor sem lesz ez másként, ha a választópolgárok jóvoltából országgyűlési képviselőként dolgozhatok tovább. Igaz, földrajzi értelemben szűkebb területen kell majd felelősséget vállalnom az emberek sorsáért. Ugyanakkor nem szeretnék elszakadni a külhoni magyaroktól sem, sem a Kárpát-medencében, sem a diaszpórában élőktől. Néprajzkutatóként tisztában vagyok azzal, hogy az elmúlt bő száz évben a rövidlátó politikusok, a nagyhatalmi érdekek gyakran szembefordították a különböző népeket, népcsoportokat, nemzeteket és nemzetiségeket egymással. Úgy látom – vagy legalábbis bízom benne –, hogy megtanultuk, csak egymásra számítva, együttműködve tudunk eredményeket elérni, napról-napra fejlődni egy olyan sok nemzetiségű térségben, mint Tolna vármegye kettes számú választókerülete, ahol egymás mellé rendelt bennünket a Gondviselés, együtt élünk magyarok, németek, székelyek, Felvidékről kitelepítettek, cigányok, horvátok. Nincs más út, mint a békesség. Lehet persze mindenféle más utat választani, de ezek mindegyike tévút, zsákutca, amit történelmi példák sokasága bizonyít. A Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége, majd a Magyarság Háza vezetőjeként a közösségszervezés, a közösségek egybentartása területén szerzett tapasztalataimról gondolom azt, hogy országgyűlési képviselőként is tudnám hasznosítani.
– Vidéki, magyar ember, ha jól tudom bukovinai székely gyökerekkel, mi az, amit otthonról hoz?
– A családom valóban bukovinai székely származású, a magyarság egyik sok megpróbáltatáson átesett népcsoportjához tartozunk, bukovinai székelynek vallom magam. Őseim az 1764-es madéfalvi veszedelem után hagyták el Székelyföldet. Mária Terézia erőszakos besorozási kísérletei elől először Moldvába menekültek, majd a soknemzetiségű, többségében románok és ukránok által lakott Bukovinában telepedtek le. Innen indultak el aztán közülük sokan szerte a világba szerencsét próbálni. 1941-ben a magyar állam jóvoltából a teljes bukovinai székelységet, mintegy tizennégyezer főt Bácskába telepítették, ahonnan a másodig világháborút követően kerültek a mai Tolna, Baranya, Bács-Kiskun vármegyékbe. Édesapám még Bukovinában, édesanyám már Bácskában, és pedig Tolna megyében, Bonyhádon születtem – mert ott volt kórház –, de édesanyám néhány nap múlva hazavitt Kisdorogra. Ez a kis falu azóta is az otthonom. És bár a munkám olykor több ezer kilométerre szólít, mindig ide térek haza. És hogy mit hozok otthonról? Szavak, fogalmak jutnak az eszembe válaszul: Egyszerűség. Munkaszeretet és munkabírás. Istenhit. Becsület. Családközpontúság. Összetartás. Megértés. Érzékenység. Hűség. Tisztelet. A hagyományok szeretete.
– A választókerületét fideszes fellegvárként írják le politikai ellenfelei. Mitől lesz egy vidéki körzet kormánypárti fellegvár? Egyáltalán van-e értelme a sajtóban olykor megjelenő, ehhez hasonló kategorizálásnak?
– Kétségtelenül erős a Fidesz Tolna vármegye kettes választókerületében, de ugyanez elmondható az egész megyéről, illetve az ország jelentős részéről. Magam azonban nem is kormánypártinak, inkább értékelvűnek, értékkövetőnek mondanám az itt élőket, az itt élők többségét: nemzeti, jobboldali, konzervatív. Hiszen gondoljon csak bele: 2002-ben és 2006-ban nem a Fidesz volt kormányon, de az emberek többsége itt akkor is a Fideszre szavazott. Akkor vagyunk kormánypártiak, amikor az értékeinket felvállaló politikai erők alakíthatnak kormányt. Amikor pedig az alapvető értékeinkkel szemben álló pártok kerülnek hatalomra, akkor ellenzékiek vagyunk. És hogy van-e értelme a kategorizálásnak? Talán annyi, hogy viszonylag közérthetően írnak le egy pillanatnyi állapotot, rögzítik az éppen aktuális tényt.
– Ismeri a politikai ellenfeleit?
– Általános képem van róluk. Mindegyikükről hallottam már – kiről többet, kiről kevesebbet –, személyesen viszont nem ismerem őket. Mint politikai szereplőkkel minél kevesebbet szeretnék foglalkozni velük az elkövetkezendőkben is, mert úgy vélem, nincs a többség számára valós alternatívát jelentő jövőképük, víziójuk az élhető Magyarországról. Ahogyan én látom, jellemzően nem valamiért, valaminek az érdekében álltak sorompóba most sem, csupán a publicitás, a politikai haszonszerzés reményében próbálnak meg felkerülni a szavazólapra. A kampányidőszakot sokkal inkább szeretném a választópolgárokkal, a helyi intézmény- és településvezetőkkel való személyes találkozásokra fordítani, mintsem hiábavaló politikai purparlékra.
– Hogyan készül fel a közelgő, január 12-i választásra? A kampányidőszakra esik advent, karácsony és az újév…
– Folyamatosan járom a választókerületet, mind az ötvennyolc településre elmegyek legalább egyszer. A személyes találkozókra, beszélgetésekre helyezem a hangsúlyt, de tekintettel vagyok arra, hogy a közvetlenül előttünk álló néhány hét, az advent az elcsendesülés időszaka, karácsony pedig sokunk egyik legszentebb ünnepe. Mindezek figyelembe vételével természetesen próbálok eleget tenni a meghívásoknak december folyamán is.
– Ki az, aki közvetlenül támogatja a választási vetélkedés során?
– A helyi és az országos profi politikusok mellett sok önkéntes is segíti a kampányomat, fideszesek, kereszténydemokraták és párton kívüliek egyaránt, és nemcsak Tolnából, hanem Baranyából, Hevesből és Bács-Kiskunból is. Az interjú elején már említettem Orbán Viktort, de számíthatok Semjén Zsoltra, a Kereszténydemokrata Néppárt elnökére, Kocsis Mátéra, a Fidesz parlamenti frakciójának vezetőjére, valamint Bánki Erikre, a párt dél-dunántúli regionális igazgatójára is, aki egyébként – ideiglenesen – Potápi Árpád János helyébe lépve vezeti a választókerületi Fideszt. Folyamatosan zajlanak az egyeztetések azokkal, akikkel az elkövetkezendő hetekben lesz alkalmam találkozni Magyarország meghatározó politikusai közül: Kövér László, az országgyűlés elnöke, Gulyás Gergely kancelláriaminiszter, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, Lázár János építési és közlekedési miniszter, Nagy István agrárminiszter, Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter, Font Sándor, az Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottságának elnöke. Helyi támogatóim közül néhány név: Potápi Árpád János két felnőtt gyermeke, Katalin és András, Pintér Szilárd, Dombóvár polgármestere, Filóné Ferencz Ibolya, Bonyhád polgármestere, Orbán Attila, a megyei közgyűlés elnöke, a dombóvári és a bonyhádi Fidesz-iroda munkatársai: Kollár Máté, Pohli Fanni, Szép Éva, Varga-Stadler Bálint, Varga-Stadler Máté.
Borítókép: Csibi Krisztina (Fotó: Mártonfai Dénes)
