Juhász Árpád megmenekült a zöld mamba és az indiánok elől is

A hazai természettudományos ismeretterjesztés egyik legjelentősebb alakja, Juhász Árpád geológus nyáron ünnepelte a kilencvenedik születésnapját. Számos kitüntetése mellé augusztus huszadikán megkapta a Magyar Érdemrend parancsnoki keresztjét is. A Magyar Nemzetnek beszélt a születésnapi élményeiről, élete legveszélyesebb kalandjairól és hogy ennyi élettapasztalattal mit tanácsolna a mai gyerekeknek, hogy elérjék céljaikat és boldogok legyenek.

Juhász Árpád geológus Fotó: Facebook/Juhász Árpád

– Egy működő, háromezer méter magas vulkán kráterébe bemászni nem tűnik veszélytelennek.

– Sokszor kerültem veszélyes helyzetekbe. Az Ol Doinyo Lengai-ra egy nagyon meredek hegyoldalon kellett felmászni, teniszlabdára emlékeztető köveken, amik izegtek-mozogtak a lábunk alatt. Egy rossz lépéssel visszagurulhatott volna az ember a hegy lábához. De oroszlánok és mérges kígyók is nehezítették az utat.

– Sosem marta meg kígyó?

– Majdnem. Pont Tanzániában voltunk expedíción, amikor egy őserdei ösvényen jártunk és nem vettem észre, hogy a lábam előtt van egy zöld kígyó, és ráléptem. Rémületemben elugrottam, így szerencsére nem mart meg. Később a csapatban lévő kollégám mondta, hogy 

egy zöld mamba volt, aminek halálos a marása. Nagy szerencsém volt, hogy túléltem. A lélekjelenlétemet megőrizve még viccelni is próbáltam: ez egy igazán bamba mamba volt. De a kilencven esztendőm legveszélyesebb kalandja nem is ez volt, hanem amikor indiánok elől kellett elmenekülnünk a stábbal. Ott az életünk volt a tét.

Szerencsénkre eljutottunk Limába és még a film is megmaradt, amit forgattunk. Ez lett az Inkák nyomában című sorozatom. Emellett a film mellett több könyvet is írtam Peruról. Kedves a szívemnek az az ország is.

– Tavaly is megjelent két könyve.

– Az egyik a világhíres magyar tudósokkal készített interjúkötetem, a másik pedig a Gyerekek a nagyvilágból című album, ami rengeteg saját fotót is tartalmaz. Itt harminc ország gyermekeit mutattam be képeken keresztül és arra kerestem a választ, hogy milyen jövő vár rájuk a világ különböző tájain.

– Ha már a gyerekekről és a jövőjükről beszéltünk, lenne valami jó tanácsa nekik ennyi élettapasztalat birtokában?

– A pártállami időszakban voltam kisgyerek, és tele volt mindenféle korlátokkal az az éra. Utazni sem lehetett Nyugat felé, de nemcsak térbeli határok voltak, társadalmiak is: a kreatív, ambíciózus emberek állandóan korlátokba ütköztek. De kitartó és csökönyös voltam, újra és újra nekifutottam az akadályoknak. Így talán azt mondanám a mai fiataloknak, ők se adják fel soha az álmaikat. Nem szabad az első sikertelen próbálkozás után elkeseredni. Ne hagyják magukat eltántorítani attól a céltól, amit kitűztek maguk elé a saját boldogulásuk és a jövőjük kapcsán.

– Önt a társadalmi és a kihívást jelentő földtani akadályok sem állították meg.

– Amikor elakadtam – és sokszor volt ilyen – mindig kaptam egy új lendületet valami csoda folytán. Semmit sem csinálnék másképp, annyi élményben volt részem. 

Talán a legfontosabb, az egész életemet a mai napig meghatározó emlékem: az indián játék. Amikor kamasz voltam és a párt betiltotta a cserkészetet, akkor pár barátommal alapítottunk egy indián törzset. Ez illegális szervezkedésnek számított, ezért a legnagyobb titokban találkoztunk, titkos utakon, külön-külön mentünk ki az erdőbe és ott felvettük az indián díszeinket. 

Ebből az élményből a mai napig megmaradt több rítus, amik nagyon fontosak. Még most, kilencvenesztendősen is minden hónapban felmegyek legalább egyszer egy hegyre, hogy megnézzek egy naplementét vagy hogy lássam a teliholdat, ahogyan a határ fölé emelkedik. Ezek számomra olyan rituálékká váltak, amiket még sok évtized elteltével is őrzök és gyakorlok.