Most akkor komolyan vesszük vagy viccelünk a rendszerváltással?

Minden jó, ha a vége jó: talán most már végleges, hogy nem lesz Horn Gyula-sétány Budapesten.

Minden jó, ha a vége jó: talán most már végleges, hogy nem lesz Horn Gyula-sétány Budapesten.

Holott a Fővárosi Közgyűlés határozatot hozott erről még tavaly júniusban, sőt, néhány hónappal ez előtt már büszkén feszítettek a névtábla előtt a baloldali-balliberális politikusok a névtábla előtt. 

Hála azonban néhány ügyes civilnek, Felföldi Zoltán közgazdásznak és társainak, akik egy Horn Gyula nevét viselő alapítvány létrehozásának kezdeményezésével kierőszakolták az MTA állásfoglalását arról, hogy ilyen néven létrejöhet-e alapítvány. AZ MTA nem is dönthetett másképp, mint hogy nem, hiszen az önkormányzati törvény alapján civil szervezet sem veheti fel a nevét olyan személynek, aki a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában részt vett. Az ügyben a Mi Hazánk is aktívan fellépett, tény azonban, hogy az említett „ötletes” civil alapítványi kezdeményezés nélkül nem jutunk el odáig, hogy végül Budapest Főváros Kormányhivatala törvényességi felhívást bocsájtott ki, felszólítva a fővárost, hogy szüntesse meg a törvénytelen állapotot, és változtassa meg a sétány nevét a XIII. kerületben. 

Az persze döbbenetes, hogy a fővárosi baloldal, jelesül Kiss Ambrus továbbra is azt állítja, hogy nekik Horn Gyula neve kiválóan cseng és nem változtatják meg a sétány nevét, de ha ezt nem teszik meg, akkor a fővárosi közgyűlés törvénytelenséget követ el, s annak következménye kell, hogy legyen. Például a közgyűlés feloszlatása.

Azonban jómagam most nem erről szeretnék szólni néhány mondatot, hanem arról, hogy Horn Gyula személye egyáltalán hogyan jöhetett szóba egy közterület elnevezése kapcsán.

Itt ugyanis egy alapvető problémával nézünk szembe: mennyire vesszük komolyan, illetve mennyire veszi komolyan a magyarországi balliberális oldal a magyar rendszerváltást, illetve a magyar alaptörvényt?

Ugyanis már az első szabadon választott Országgyűlés kinyilvánította, hogy a magyar rendszerváltás az 1956-os forradalomban gyökerezik, annak a folytatása és kiteljesítése 1989-1990. Ahogyan azután a 2011. április 25-én elfogadott, majd 2012. január elsején hatályba lépett Alaptörvényünk is kimondja a Nemzeti Hitvallás nevet viselő preambulumában: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy a mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.”

Nos, az 1956-os forradalom a mai demokráciánk forrása, erkölcsi kiindulópontja.

E forradalom leverésében Horn Gyula, mint akkori munkásőr, pesties nevén nevezve pufajkás, tevőlegesen részt vett.

Innentől kezdve nem is lenne miről beszélni Horn kapcsán. 

Horn Gyula nem pusztán egy XX. századi diktatúra, tehát a kommunizmus megalapozásában, kiépítésében vagy – s ezt itt a legfontosabb – fenntartásában, hanem egyúttal a magyar rendszerváltás alapját képező, az Alaptörvényünkben is kiemelten említett 1956-os forradalom leverésében is aktívan részt vett. Negatív, megvetésre méltó tevékenysége tehát kettőzött értelemben is megállapítható.

Arról az „apróságról” már nem is teszek említést, hogy Horn Gyula a III/III-as, titkosszolgálatokkal kapcsolatos törvényben is érintett volt – mint aki ilyen jelentéseket hivatalból megkap és felhasznál a kommunista rendszerben. Tudjuk, hogy erre hogyan reagált akkor a mi Gyulánk: „na és?”

Megjegyzem, Horn Gyulát a diktatúra politikai elitjében való részvételével kapcsolatban – hiszen külügyminiszter is volt a Kádár-rendszerben! – általában is ez a „na és?”-felfogás jellemezte, soha semmilyen, diktatúrában való részvételével kapcsolatban nem kért bocsánatot. Nem tagadta meg kommunista múltját egyetlen pillanatig sem.

Persze, itt vetődik fel a kérdés, amit sokan hangoztatnak: Horn Gyula, eltekintve a múltjától, tehetséges politikus volt, már a diktatúrában is, majd ellenzékben 1990 után, 1994-ben pedig miniszterelnök lett, ízig-vérig profi politikusként tevékenykedett ezekben az években, s ha összehasonlítjuk a mai baloldali politikusokkal, nem tehetünk mást, mint elismerjük, ma is kimagaslana közülük rátermettségével, ravaszságával stb. Ráadásul győzelemre vitte a pártját 1994-ben.

Ez talán igaz, de itt jön be az erkölcsi kérdés: a múlt megbocsáthatatlan bűnei, a diktatúrában való aktív és rendkívül negatív részvétel nem számít, csak azért, mert egyébként tehetséges politikusról volt szó?

Kijelentem: Kádár János, sőt, Hitler is tehetséges politikus volt. Kádár János a szovjet hadsereg tankjain ülve jött vissza Magyarországra, kivégeztette volt elvtársát, Nagy Imrét és társait, de azután, a hatvanas-hetvenes években kétségtelen megszerettette magát a magyar emberek többségével, elfogadtatta az erőszakkal, vérrel megalapozott rendszerét, igyekezett jól ellavírozgatni a nemzetközi viszonyok között, ő lett a nép „Kádár apánk”-ja. 

Tehát: aki A-t mond, mondjon B-t is. Aki számára Horn Gyula minden tiszteletet megérdemel, az legyen szíves, és a szintén „nagyon tehetséges” Kádár Jánosról is nevezzen el utcát, teret, körutat Budapesten, vagy bárhol az országban.

Ha nem számít a bűnös múlt, amelyért nem járt soha megtorlás, ítélet, börtön stb., miként Kádár és Horn Gyula esetében – utóbbi esetében azért, mert a rendszerváltás során elmaradt az igazságtétel és a lusztráció –, akkor vajon mivé leszünk, akkor vajon mit akarunk egyáltalán?

Akkor a rendszerváltás tényleg csak egy rossz vicc volt. 

Borítókép: Horn Gyula szobra a XIII. kerületben (Fotó: Mirkó István)