Versenyhelyzetre kényszerített bankok

Az elmúlt időszak tizenhat kamatcsökkentése és az MNB növekedési hitelprogramja olcsóbbá tette a drága kölcsönöket.

– Tavaly a jegybank jelentős veszteséget halmozott fel, és még az előző vezetés idején százmilliárdos nagyságrendű újabb veszteségről szóló előrejelzések jelentek meg az idei évre vonatkozóan. Milyen lépéseket tesz a nemzeti bank, hogy lefaragjon a megörökölt mínuszból?
– Az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása, emellett kiemelten fontos cél a pénzügyi stabilitás biztosítása, a számviteli eredmény ezeknek rendelődik alá. A fő feladatoknak az elvégzése során keletkezik veszteség vagy nyereség, de pusztán ennek nem lehet alárendelni az elsődleges célokat. Vagyis nem lehet úgy nyereséget elérni, hogy a pénzügyi stabilitást veszélyeztetjük. Ha tehát érdekkonfliktus van, akkor mindig a törvényben előírt feladatok élveznek elsőbbséget. Emellett természetesen törekedni kell arra, hogy a lehető legjobb eredményt érjük el, és felelősen gazdálkodjunk az adófizetők pénzével.

– Mi befolyásolja az MNB profitjának mértékét „békeidőben”, tehát ha az elsődleges célok nincsenek veszélyben?
– A jegybank eredményét a legnagyobb mértékben az határozza meg, hogy mekkora devizatartalékot tart, és ezt milyen kamatszint mellett képes finanszírozni. A devizatartalék konvertibilis devizában tartott, nagyon jó minőségű, biztonságos eszköz, amelynek éppen ezért viszonylag alacsony a hozama, hozzávetőleg egy-két százalék. Ezzel szemben áll a jegybanki mérleg másik oldala, főleg a kéthetes MNB-kötvények, amely után a jegybanki alapkamatot (jelenleg 3,2 százalék) kell kifizetni. A két kamat közötti különbségből, illetve a forintárfolyam ingadozásából adódik a devizatartalék fenntartásának költsége. Korábban, amikor a jelenleginél sokkal magasabb volt az alapkamat, ez a költség értelemszerűen magasabb volt.

– A szakmai körökben általánosan elismert növekedési hitelprogram (NHP) bírálói azt vetik a jegybank szemére, hogy túl költséges az élénkítőcsomag. A program jövő évi költsége harmincmilliárd forint lehet. Ez mihez képest sok vagy kevés?
– Becsléseink szerint az NHP első és második szakaszának költsége a jelenlegi alapkamatszint mellett valóban ennyi lehet, de ezzel szemben állnak az eddig 1250 milliárd forint összegben jóváhagyott gazdaságélénkítés összes pozitív hatásával járó bevételek. A programban az MNB nullaszázalékos kamat mellett helyez ki hiteleket a kereskedelmi bankokon keresztül, a jegybanki költség tehát ebben az esetben a nulla kamat és a kéthetes MNB-kötvényekre fizetett kamatok eltéréséből adódik. Az NHP költsége azonban csak a jegybankban jelentkezik, a haszna viszont a gazdaság egészében keletkezik. A hitelt felvevő mikro-, kis- és közepes vállalatoknál több lesz a megrendelés, a beruházás, a munkahely és a nagyobb gazdasági aktivitás miatt a költségvetés is pluszjövedelemhez jut, például a megnövekedett adóbefizetések révén. Számításaink szerint a már jóváhagyott program feltételezett hatása a GDP-növekedésre 0,7 százalék lehet 2014-ben, a beruházásoknál hétszázalékos emelkedés, míg az új adóbevételeknél akár 70-75 milliárd forint lehet a bővülés. Tehát a program várható összeredménye jóval meghaladja annak költségeit. Valóban igaz az az állítás, hogy az MNB saját eredményének terhére ad löketet a gazdaságnak, de nem lehet csak a költségekre fókuszálni, hanem a növekedésösztönzés összhatását kell nézni. Ha azonban a nemzeti bank említett elsődleges célja nincs veszélyben – márpedig most egyértelműen ez a helyzet –, akkor módja van támogatni a gazdasági növekedést.

– Európában már sokkal inkább tartanak a deflációtól, mint az inflációtól. Mi ennek az oka?
– A defláció a mostani világgazdasági környezetben azért lenne veszélyes, mert sok jegybank, köztük az Európai Központi Bank is elérte már az alapkamat alsó korlátját, így ha tartós defláció alakulna ki, akkor nehezen tudnák ellensúlyozni annak reálgazdasági aktivitást visszafogó hatását. Magyarországon jelenleg nem számolunk ilyen forgatókönyvvel, bár az októberi infláció valóban igen alacsony lett, az inflációs alapfolyamatok nem utalnak deflációs kockázatokra. A monetáris politika számára pedig elég mozgástér állna rendelkezésre a deflációs nyomás ellensúlyozására, ha esetleg mégis megvalósulna egy ilyen forgatókönyv.

– A jegybankok szerte a világban élénkítőcsomagokat alkalmazva unortodox monetáris politikával próbálnak lökést adni a gazdaságoknak. A mesterséges pénzbőség ellenére mégsem szabadult el az infláció. Mi ennek az oka?
– Itt két dolgot említenék meg. Egyrészt nem tudjuk, hogy pontosan hogyan alakultak volna az inflációs és reálgazdasági folyamatok az említett nem konvencionális monetáris politikai lépések hiányában. Nem feltétlenül kell inflációs nyomást látnunk, ha ezekkel az intézkedésekkel egy az 1929–33-as gazdasági válsághoz hasonló deflációs forgatókönyvet kerültek el a globálisan meghatározó jegybankok. Másrészt azt is látni kell, hogy egy adósságválság után a bankrendszer, a háztartások és a vállalatok kevésbé reagálnak a monetáris ösztönzésre, hiszen azzal vannak elfoglalva, hogy a mérlegeiket „megjavítsák”, korábban felhalmozott adósságaikat visszafizessék, a közelmúltbeli negatív tapasztalatok miatt pedig túlzottan kockázatkerülővé válnak. Súlyosbítja a problémát, hogy több országban a magánszektor mellett az állam is jelentős adósságokat halmozott fel, és épp akkor kezdtek megszorításokba, amikor a legnagyobb szükség lett volna az élénkítésre.

– A Gazdasági Versenyhivatal nemrég 9,5 milliárd forint bírságot szabott ki tíz magyar bankra a végtörlesztést akadályozó kartellezés miatt. A magyarországi bankokat miként lehet végre valódi piaci versenyhelyzetbe kényszeríteni?
– A júniusban indult hitelprogram felkavarta az állóvizet a hazai kisvállalkozásoknak szánt hitelek kínálatában, és lökést adott a keresletnek is. A vállalkozók felkeresték a bankjukat a 2,5 százalékos kamatú NHP-hitelért kopogtatva. A bankok azt látták, hogy ha nem ők adnak hitelt, akkor megteszi ezt helyettük egy másik pénzintézet, ugyanabból a jegybanki forrásból. Megindult az ügyfelekért egy egészséges verseny, amelyben – mivel a kamat rögzített – az ügyfélkiszolgálás gyorsasága, minősége számít. Ebben a kisebb pénzintézetek teljesítettek jobban. Nem minden bank kereste egyformán az új ügyfeleket: összességében a program azoknak kedvez, akik rugalmasabbak, és a mérlegükben nincs sok korábbi rossz, úgynevezett „mérgezett követelés”, amit valószínűleg még le kell írni. Magyarországon a vállalkozói hitelek állománya évek óta csökken, a kisebb vállalatok hitelezése pedig teljesen lefagyott, mind a keresleti, mind a kínálati oldalon, jórészt a magas kamatok miatt. Ezen változtatott most a jegybanki program, és a vállalkozói hitelezésben máris látszik a felfutás. A többi élénkítő programmal szemben az NHP kifejezetten a kis- és közepes vállalati szektort segíti.

– A hitelezés visszaszorulásában miért éppen Magyarország került a legrosszabb pozícióba az egész régióban? Mekkora szerepe van ebben annak, hogy a bankok zöme külföldi tulajdonú, és nálunk helyezték ki a legtöbb devizaalapú hitelt?
– Hazánkat kirívóan sújtotta a 2008–2009-es nemzetközi pénzügyi válság, ebben kitüntetett szerepük volt a devizaalapú hiteleknek. Enélkül ugyanis az árfolyamgyengülés nem érintette volna ilyen nagymértékben a lakosságot. A másik ok, hogy a bankok itthon jellemzően nagyon rövid lejáratú külső forrásokból folyósították ezeket a hosszú lejáratú devizaalapú jelzáloghiteleket. A válság következtében a kamatok hirtelen emelkedtek, és a bankok a rövid távú források drágulásának pluszköltségét azonnal ráterhelték a belföldi hitelfelvevőkre, mivel nekik is meg kellett újítaniuk a saját kölcsöneiket. Mindez nem történik meg, ha a hazai leányvállalatoknak hosszú lejáratú forrásaik lettek volna. A harmadik ok a gazdasági alapok sérülékenysége volt, vagyis az, hogy nagy volt az ország külföldi tartozása és a fizetési mérleg hiánya.