Kidobott tudás

„Az épített környezet a történelmi korok térbeli és tárgyi lenyomata, helyi és nemzeti önismeretünk gyökere és forrása” – olvasható a 2015-ös Nemzeti építészetpolitikában. Szép gondolat, de a rendszerváltozás utáni időszakból mi ez a tárgyi lenyomat? Letarolt erdők, kiirtott nádasok, pár év után penészedő lakóparkok, a paneltömböktől látszatra alig különböző betonépületek, „letisztult” formák, a tájjellegtől, az utcaképtől elütő, nagyzoló, extrém megjelenés. És akkor még csak a lakóépületekről szóltunk, a városok és kistelepülések határában is gombamód szaporodó ipari és logisztikai „csarnokokról”, a fém–üveg–beton elegye alkotta gigaplázákról és irodatömbökről még nem is.

Persze a probléma gyökere sokkal korábbra nyúlik vissza: a kilencvenes évek rablóprivatizációjának sem Istent, sem embert nem ismerő építkezései csak folytatást jelentettek. Nem egy jegyzet feladata az, hogy történelmi összefüggéseket boncolgasson, annyit azonban rögzítsünk e helyütt is: a háború után meghurcolt, fizikailag és lelkileg tönkretett arisztokrácia és parasztság ellehetetlenítésével, kultúrájának felszámolásával az építészeti hagyományok is vakvágányra kerültek. Városainkat paneltömbökkel, falvainkat Kádár-kockákkal csúfították el – egyelőre megmásíthatatlanul. De ne legyenek kétségeink, a lapostetős kockák és a fantáziátlan, egyedül a minél nagyobb profit reményében épülő társasházak csak a korszerű megoldásokban különböznek említett elődeiktől. Nemcsak a helyreállítás nehéz, de gátat szabni is mindennek.

Az elmúlt években legalább történtek az ellensúlyozásra hol kissé bátortalan, hol határozottabb szemléletformáló lépések. De például a településképi arculati kézikönyvek tapasztalata az, hogy kevés a követhető jó építészeti példa, s mintha az önkormányzatok bizonytalanok lennének, mit kellene tenni. A mai, „mindent lehet, csak pénzkérdés” típusú világban nincsenek fogódzók.

Szinte akármilyen „szép házakról” szóló magazinból évtizedes lapszámokat kell ahhoz elővenni, hogy nyeregtetővel vagy hagyományos stílusjegyeket viselő épületekkel találkozzunk. Pedig attól, hogy valami kortárs, nem feltétlenül modern megjelenésében is – egy tradicionális technológiákat, anyagokat használó ház is lehet korszerű. Kiveszőben vannak a hagyományos tudások, az emberléptékű tervezés, a vályog lélegzése és hőtartása, a zsalugáter, a tornác vagy a kódisállás tűző napfény vagy kopogó eső elleni jelentősége. Vannak persze jó ötletek, innovációk, amelyeket aztán pár év után újabbak írnak felül – holott nyári hűtésre bármilyen csoda légkondicionálónál jobb egy nem kivágott, dús lombozatú diófa. Miközben épületeinket drága pénzen „felokosítjuk”, több száz év felhalmozott tudása mintha a kukába menne.