Három pincér kering körülöttünk: kedvesek, lelkesek, szolgálatkészek. Magától értetődő, elszánt professzionalizmussal hozzák ki a fogásokat, lesve minden rezdülésünket. Nem vagyunk hozzászokva ehhez, hiszen a kifogástalan „pincérkedés” – leszámítva talán a felsőkategóriás vendéglátóhelyeket – nem éppen hungarikum. Pedig ezek a felszolgálók ízig-vérig magyarok, leginkább Vas megyeiek, de vannak a Dunántúl más részeiről is – csakhogy éppenséggel Kelet-Tirolban vagyunk a Grossglockner jégsivatagai alatt, egy szálloda éttermében. Ennek a szállodának a személyzete – ahogy ez évtizedek óta megszokott Ausztriában – teljes Közép-Európát képviseli: legnagyobb számban románok vannak, főként a takarítók; sok a horvát és a szlovén, de magyarok is tucatnyian pincérkednek, keverik az italokat a bárpultnál vagy a recepción, a konyhában, a wellnessrészlegen teljesítenek szolgálatot. Amikor betérünk ide, váratlan segítőkészséggel és nyíltsággal fogadnak, kicsit mintha az otthont, Magyarországot hoztuk volna házhoz.
Rá sem lehet ismerni a Drávára Lienznél: a nálunk széles, nyugodt folyó itt sebesen és türkizkéken robog le az olasz (dél-tiroli) határvidékről. A Dráva-völgy szépségei egyszersmind elfedik a tiroli kisváros mély történelmi tragikumát és azt, hogy Lienz ugyancsak Közép-Európa, de még a XX. század foglalata is lehetne. 1945-ben ezen a helyen szolgáltattak ki több tízezer kozák katonát és családjukat: asszonyokat, gyerekeket a szovjeteknek. A „szolgáltattak ki” előzékenyen személytelen: a nyugati hatalmak ezen a helyen tekintették semmisnek az európai humanizmus értékeit, amikor a bolsevizmus ellen – jobb híján – a náci németek oldalán harcoló „vlaszovistákat” prédául dobták Sztálin megtorló különítményeinek. A sztálini represszió idején kisemmizett, üldözött kozákok még az SS-alakulatoknál is kegyetlenebbül harcoltak a „nagy honvédő háborúban” a Vörös Hadsereg ellen, de ami Lienzben történt, arra a mai napig nincs szalonképes magyarázat. Az átadott „hazaárulók” egy része sosem jutott el a gulágra: a Vas megyei Egyházashetye határában tömegsírban nyugszanak a tarkón lőtt katonák és családtagjaik, cirill betűs búcsúfelirataikat talán még ma is őrzik az istállók gerendái.