Ahol minden a birkapörköltről szól

Ha valaki látta a Talpuk alatt fütyül a szél című, 1976-os, szenzációs vadkeleti betyárwesternt, akkor az tudja, hogy Karcag a birkák földje — és persze a Nagykunság fővárosa. Igaz, múlt szombaton nem Farkos Csapó Gyurka és Mérges Balázs csendbiztos párbaja tartotta izgalomban a helyieket, hanem egy békés vetélkedő: a XXI. birkafőző fesztivál.

Jó ebédhez szól a nóta. Lázok Istvánék minden évben zenélnek a város tán legfontosabb eseményén Fotó: Teknős Miklós

Karcag nem aprózza el. Bár lakossága a kilencvenes évek elején jegyzett csúcsról, a csaknem harmincezerről napjainkra húszezer alá csökkent, mindmáig a Nagykunság szíveként hirdeti magát. „Karcag a Nagykunság fővárosa” – ez a mottó olvasható a XXI. birkafőző fesztivál nagy- és kisszínpadán, a karcagi Múzeumparkban, a sátrak és a standok homlokzatán, s a fesztivál epicentrumában, a Karcagi Déryné Kulturális, Turisztikai, Sport Központ és Könyvtár előtti téren, a múzeum­alapító helytörténész, Györffy István szobránál.

Ahogy a részben gázlángon, részben fatüzelésű máglyákon izzó kondérokban, bográcsokban pirosló-aranyló, félig vagy már egészen kész birkapörköltek között szlalomozunk a nyüzsgő, zsibongó tömegben, még azt is elhinnénk, hogy tízszer annyian laknak itt, a Hortobágy délnyugati peremén, mint amennyit a statisztikák jeleznek. Nagy ünnep itt június utolsó hétvégéje, a birkafőző fesztivál, ilyenkor mindenki hazatér a mezővárosba, aki itt született. Nem is csoda, hogy Szendrei Jóskába, azaz Pepébe, az Újpest, a Málaga és legfőképpen a Cádiz egykori tízszeres válogatott kapusába botlunk, aki természetesen karcagi illetőségű.

„Mi híres katolikus család vagyunk ebben a karcagi református rengetegben, a futballtól függetlenül is mindenki ismer engem. Pálinkával itatnának az általános iskolai haverok, de kocsival vagyok, és mindjárt indulok a feleségemmel Berekbe.”

Berek természetesen Berekfürdő, a szomszédos termálparadicsom. Nagyanyámék – lévén mezőtúriak – valaha oda jártak kikapcsolódni.

Jó ebédhez szól a nóta. Lázok Istvánék minden évben zenélnek a város tán legfontosabb eseményén
Fotó: Teknős Miklós

Amúgy a nagy sátorban az egy négyzetméterre eső miniszterek száma minden kétséget kizáróan itt a legnagyobb e pillanatban az országban: a sarokban Varga Mihály, a pénzügyek felelőse beszélget Fazekas Sándorral, a második és a harmadik Orbán-kormány vidékfejlesztési, majd földművelésügyi miniszterével – mindketten karcagiak –, Kásler Miklós emberierőforrás-miniszter hallgatja őket.

Utóbbi ugyan budapesti, de a karcagi birkapörköltet ő sem veti meg. – Az elmúlt húsz alkalomból jó, ha kétszer hiányoztam – mondja a pénzügyminiszter. – Itt születtem, a szüleim, nagyszüleim szintén, itt is jártam általánosba, majd gimnáziumba: minden ide köt, a rokoni, baráti szálak. Persze jó húsz éve Budapesten élek, a munkám is nagyrészt ott végzem. Az ember mindenhol otthonosan tudja érezni magát, ahol barátai vannak, de mégis, a vonzódás a szülőföldhöz egyszeri és megismételhetetlen kötelék, ami engem Karcaghoz cementez, ehhez a közösséghez.

Nevezzük ezt magyarságnak? Itt közöttünk a tegezés dívik, itt nem miniszter úr vagyok, és ez felüdít. De kihelyezett fogadóórát is tartok, a baráti hátba veregetések mellett megkeresnek ügyes-bajos dol­gaikkal az ismerősök. Ami a birkapörköltet illeti, az anyatejjel együtt kezdtem fogyasztani. Karcagon nem létezik olyan ünnepi alkalom, keresztelő, lakodalom, születésnap, hogy ne főznének birkapörköltet. Sokkoló élmény volt, amikor felkerültem Pestre, és szembesültem azzal, hogy van olyan ember, aki nem szereti a birkát! Azt nem mondom, hogy minden karcagi birkapörkölt jó – állítólag láttak már olyan embert, aki beszélt valakivel, akinek nem biztos, hogy ízlett –, de hogy egyedi, utánozhatatlan a zamata, azt garantálom.

Ami tény, hogy jómagam nem abból az egyetlen, állítólagosan gyengébb minőségű karcagi birkapörköltből eszem, ellenkezőleg: mind a tíz ujjamat megnyalom utána. Pedig azt nem is a címvédő Kovács Sándor kevi juhász főztjéből veszem – tőle csak a titkot próbálom ellesni.

– Nincs különösebb titok – mondja Kovács úr.

– Az a fontos, hogy idősebb birkából főzzük. Ez itt kilencévesből készül, de legalább hatévesnek kell lennie. Tegnap vágtuk le, éjjelre betettük a hűtőbe. Csak háromféle fűszert szabad belerakni: hagymát, sót és paprikát, aztán négy órán át kell főzni. Se majoránna, se vörösbor, azt csak itt, a torkán kell leengednie az embernek. Kezdés előtt egy kupica pálinka, aztán főzés közben legföljebb sör vagy bor. Mi reggel nyolckor kezdtük el, most tizenegy óra van, mindjárt kész. Túrkevéről jöttünk az unokámmal, aki tizenhárom éves, és ő is főz, a legfiatalabb versenyző. Nem saját birkából főzünk, mi már nem tartunk. Valaha huszonhétezer birka volt Túrkevén, ennél több csak a karcagi határban, ma jó, ha három-négyezret tartanak nálunk. Tavaly és tavalyelőtt is én nyertem, aranyérmes voltam.

Az unoka, Rácz Zsombor utánozhatatlan stílusban forgatja a kavarókanalat az üstben. „Már négy éve, kilencéves korom óta indulok a versenyen. Tavaly egy harmadik helyet sikerült szereznem, de nem mindig vagyok ilyen szerencsés. A múltkor Túrkevén főztem, sajnos nem nyertem, de nem panaszkodom, mert az utolsó falatig megvették a pörköltemet. Ezt most ugyanabból a birkából készítem, mint amiből a papám is a ma­gáét, kíváncsi vagyok, melyikünké lesz a finomabb!”

Odébb egy már-már nagyüzemi családi vállalkozás bográcsait nyaldossák a lángok; Sebők Lajos és két fia kavargatja a pörköltet legalább öt kondérban.

Csendőr jelmezbe öltözött hagyományörzők is feltűntek a karcagi birkafőző fesztiválon
Fotó: Teknős Miklós

– Mi karcagiak vagyunk, tavaly beléptünk a birkafőző egyesületbe. Legutóbb ezüstérmesek voltunk, most az aranyra pályázunk. A nász­uram birkáját főzzük, neki öt-hatszáz állata van, egy egész nyáj – mondja a családfő, aki mutatja, hogy a füle, farka, lába, mindene benne van a birkának. „Itt a farka, ezt én eszem meg!” – szögezi le. Birkafarok ide vagy oda, Sebők úr akkor még nem tudhatta, hogy az egyik aranyérem a családban marad, tudniillik a következők osztoznak az első díjon: Nagygyörgy Jenő (a birkafőző társaság elnöke), legifjabb Csontos György, ifjabb Sebők Lajos, Agócs Zoltán és Szőke Róbert.

Emitt egy gyönyörű, kezes bárány szelídségű komondorhölgyet – a neve Rege – simogatunk, amott pedig egy háromtagú cigánybanda tart célirányosan a színpad felé. Megszólítom az idős prímást, aki rögvest bemutatkozik: „Lázok István vagyok, itt mellettem a kontrás és a bőgős a két öcsém. Minden évben itt játszunk. Hanem mondja csak, tényleg újságírók? És benne is lesz a fényképünk a hétfői Magyar Nemzetben? Hát akkor feltétlenül megvesszük!” Azzal odaáll a trió Sebőkék standja elé, és rázendít egy nótára. Pillanatok alatt körbeállja a tömeg a bandát, fergeteges hangulat kerekedik, kevés hiányzik, hogy táncra perdüljön a vendégsereg.

Aki egyszer járt a karcagi birkafőző fesztiválon, az biztos, hogy nem utoljára volt itt.