Túlzsúfoltsági kérdések járvány idején

Amikor már azt hittük, hogy mindent legyőztünk, mindenen uralkodunk, lám, egy apró vírus ráébreszti a ma emberét is önnön kicsinységére.

„A máz mellett a sűrűség sajnos egyiknél sem optimális, mindenhol sokan elférünk kis helyen is” – jellemezte találóan a fővárosban tucatszámra épült-épülő új lakóparkokat Szövényi Anna építészmérnök a Lugas két héttel ezelőtti számában. Az írásban a 2000-es évek eleji építési hullámot vizsgáló kutatásukat is felidézte, amely az akkor megvalósult lakóparkokról kimutatta, hogy azok legtöbbször a lakótelepi norma majdnem felének tekinthető nyolc négyzetméter/fő zöldterülettel épültek. „Ez az érték nemcsak a zöldfelületek hiányát jelenti, hanem azt is, hogy a túlzsúfoltság érzetét is megvásárolhatjuk” – jegyezte meg az építészmérnök.

Mi változott két évtized alatt? Némi malíciá­val azt mondhatnánk: nőtt a profitvágy, kisebbedtek a lakások, csökkent a zöld. Talán jobb nem is tudni, milyen méretű és minőségű zöldfelületekkel, mekkora zsúfoltsággal tervezik a legújabb monstrumokat. Merthogy ezek bizony sok esetben monstrumok, kár szépíteni. Magunk is láthatjuk úton-útfélen, amit Szövényi Anna a budapesti áttekintésében jelez: bizony a 10-12 emeletes épületek sem ritkák, csakhogy „az épületek közelsége, a kilátások, átlátások és áthallások” mind olyan elemek, amelyekről nem szólnak a hangzatos és látványos hirdetések. Nem, mert azok nem is egyszerűen egy lakást, hanem egyfajta nagyvárosi életérzést kínálnak. Kényelmes lakás kis erkéllyel, a ház előtt falatnyi füvesített résszel és persze mélygarázzsal, hogy tudomást se kelljen venni a külvilágról. A nagyvárosi ember fő szempontja a kényelem lett, a kényelemért pedig nagyjából mindent hajlandó feladni. Különösen, ha mindez szépen van csomagolva. Óhatatlanul eszünkbe jutnak ­Faludy György nyolcvanas évek eleji sorai: „Itt nincs könyvtár, kultúra – ez nem város / s nem is falu. A plasztikkal fedett / bejáróban porlepte művirágok / reprezentálják a természetet.”

Nem véletlen persze, hogy ezeknek a lakótömböknek a fejlesztői, beruházói a csokkal költöző családokra számítottak a legkevésbé – noha a látványterveknek elengedhetetlen kelléke a babakocsit a ház melletti „parkban” tologató édesanya. Csakhogy ezek a nagy lakótömbök egyszerűen nem családoknak, pláne nem nagycsaládoknak valók. Nem éppen ideális, ha a kisgyerek mozgásigényét csak úgy tudják a szülők kielégíteni, ha ahhoz autóba kell ülni. Most azonban nemcsak bennük, mindenkiben előfurakodhat a kérdés, jó-e ez a lakóparki életérzés.

Amikor már azt hittük, hogy mindent legyőztünk, mindenen uralkodunk, lám, egy apró vírus ráébreszti a ma emberét is önnön kicsinységére. Ilyenkor sok minden átértékelődik. Már csak szubjektív, egészségügyi okokból is. A vírusok a nagyvárosokban a legveszélyesebbek – ott, ahol sokan vannak összezsúfolódva kis helyen. Mit nem adnának sokan egy zsebkendőnyi ­kertért, a kisvárosi szellős park közelségéért, a faluvégi erdőért. Van, aki persze nem válogathat, de mint láttuk, még a külvárosi paneltömb is sokkal élhetőbb lehet a mai drága kortársainál. Sokan talán a fejükhöz kapnak: akármennyire „okos” és kényelmes is, nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt súlyos tízmilliókért megvenni a szűkös lakást a zsúfolt lakóparkban. Ahol – nomen est omen – még egy park sincs a kikapcsolódásra.

Még nem tudjuk, milyen változásokat hoz életünkben a járványhelyzet. Mindenesetre beszédes, hogy sokan balatoni nyaralójukba költöztek, mások a kovászos kenyér sütésén, az önellátás különböző formáin gondolkoznak. Meglehet, eljön még a falusi élet reneszánsza.