Férfiatlanság

A fontos csak az, hogy én jól járjak, hogy ha valamit rosszul végeztem is el, „pénzemnél legyek”.

Mennyire szeretjük szidni a politikusokat, hogy milyen rongy emberek. Sokat beszélnek, mindent ígérnek, aztán ha valami nem úgy sül el, akkor a lehetetlent is kimagyarázzák, a felelősséget elhárítják, azt maguktól politikai ellenfelükre – vagy éppen a kabinetvezető-helyettes titkárának a segédjére – tolják. Pedig ha a gőzt kieresztve és politikai indulatainkat levetkőzve tisztán nézzük a dolgokat, ez nem politikusi, hanem egyszerű emberi gyarlóság. Amely bizony számos területen, számos foglalkozási ágban és munkakörben legalább annyira, ha nem sokkal jellemzőbb, mint az országunk, a városunk, a kerületünk, a falunk vezetőinél.

Ritka – kalaplengetést érdemlő – kivételektől eltekintve mai világunk amúgy sem arról híres, hogy vállalnánk a felelősséget tetteinkért. Holott a felelősségvállalás, ahogy a hibáink miatti bocsánatkérés, a békejobb nyújtása is férfias tett. A probléma pontosan az, hogy férfiatlan korban élünk, amikor a felelősség eltussolása, elkenése, elmismásolása dívik. A fontos pedig csak az, hogy én jól járjak, hogy ha valamit rosszul végeztem is el, „pénzemnél legyek”. Más jóformán nem számít.

Nézzük csak meg, mi megy egy építkezésen! Ha ugyanis valahol, hát ott laboratóriumi körülmények között lehet megvizsgálni mindazt, amiről itt beszélünk. Nem kell sokáig várni, hiszen már az elején kibukik ez, a kőműves világmagyarázataiban. Csodálatos nézni és hallgatni, ahogy a terepen röpke két percben elmondja, hogy az építésztervezőnek miért kell kukába dobnia az egyetemi diplomáját, akárhány év tapasztalat és elkészült épület áll is a háta mögött. Az ultima ratio általában úgy hangzik: „ezt nem lehet megcsinálni”. Aztán végül is megcsinálja, ha morogva is, kelletlenül is, mintha az amúgy diplomás órabéreket jócskán felülmúló keresete mellett még ő tenne szívességet.

De ne legyünk igazságtalanok, a kőműves ugyanis végső soron tisztában van vele, hogy nem tud árral szemben úszni – mégiscsak meg kell csinálnia azt, amit a papíron lát. Viszont akik utána következnek a munkálatokban, azok jóformán mind benne törlik meg a lábukat. Könnyen teszik, hiszen ők már valami meglévőre építenek rá, valami elkészültet visznek tovább. S persze bármiben lehet hibát találni, hiszen – ahogy a bölcsesség szól – csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Vagyis akármilyen elrontott munkafázisról, elszámolt méretről, rossz helyre bekötött vezetékről legyen is szó, mindig lehet mást hibáztatni.

A hidegburkoló még életében nem látott olyan egyenetlen aljzatot, nem csoda, ha randa a burkolás is. A festő – ha a csúnyán kifestett falakat látva csóváljuk a fejünket – a vakolóra mutogat, mondván: ilyen rossz vakolatra csak nem gondolta a megrendelő, hogy szépen rá lehet festeni. A vakoló persze továbbtolja a felelősséget: „Ilyen falakra, ahol egy derékszög sincs? Hát komolyan gondolta, uram, hogy ezt szépen meg lehet csinálni?” Érdekes, mert amikor a díjazásról, az árajánlatról volt szó, akkor még egyiküknél sem merült fel, hogy ezt ne lehetne megcsinálni, sőt ne lehetne nagyon jól megcsinálni. S noha a kapkodás, a sok elvállalt munka okozta stressz, a figyelmetlenség miatt nem lett jó az a vakolás, az a festés, az a burkolás, mondanunk sem kell, az elrontott végeredményért mindenki másra mutogat.

Tisztára, mint az óvodában. Csakhogy jó esetben a gyerekeink­nek is megtanítjuk, hogy vállalják tetteikért a felelősséget, a következményeket. Ha viszont nem, ne csodálkozzunk, ha a való életben is a felelősséghárítással találkozunk úton-útfélen. És ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy bezzeg máshol vagy hogy ez tipikusan magyar sajátosság. Nem: ilyen világot élünk, ez korszellem. Ez van a politikában, ez van nyugaton – és sajnos ez jellemző a magyar építkezésekre.