Ha a falak mesélni tudnának

Egy új házban még csak a lehetőségek vannak jóra és rossz­ra. Egy régi háznak már történelme van.

Szentendre, 2020. május 23. Muskátli egy ház ablakában a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban a koronavírus-járvány miatti korlátozások utáni újranyitás napján, 2020. május 23-án. A múzeum egyelõre csak sétálójeggyel látogatható a megszokott nyitvatartási idõben, a járványügyi és távolságtartási szabályok betartásával. MTI/Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd

Mennyi álmodozás, mennyi tervezgetés, mennyi öröm és bánat van egy házban! Már egy újonnan épült házban is, nemhogy egy százévesben. Onnantól, hogy megszületett a fejünkben, azon keresztül, hogy papíron látjuk a tervező rajzát, egészen odáig, hogy tégláról téglára, gerendáról gerendára felépüljön. Végül elkészül a ház – amely remélhetőleg hosszú-hosszú évtizedekre (évszázadokra?) ott is fog állni, meghatározva a benne lakók életét és hatást gyakorolva a körülötte, az utcában, a településen élők életére. Egy új házban még csak a lehetőségek vannak meg. Lehetőség jóra és rossz­ra, szépre és fájdalmasra. Az épület élete igazán akkor kezdődik, amikor a család beköltözik, amikor élettel telnek meg az addig üresen álló falak.

Egy régi háznak már történelme van, különösen, ha a háború előtt épült. Mesélnek a falai, mesélnek az ajtói és ablakai, mesél a verandája és a tornáca, mesél a kertje. Mesélnek nemcsak a benne egykor élőkről, hanem arról a korról, amikor épült. S azokról az időszakokról, amikor bizony nem volt könnyű az élet ebben a csonka honban.

A nagymama háza nem véletlenül vésődik be egy gyermek fejébe egész életére. Ha mostanra már omladozik is a vakolat, ha megkopott is a lazúrfestés, ha elburjánzott is a borostyán, annak a háznak semmi máshoz nem fogható varázsa van – felnőttszemmel is. Az a szeretet, az a törődés, amit ott kaptunk gyermekkorunkban, egy életre meghatározó tud lenni, s ha ma belépünk oda, tán még most is érezzük a sütemény szobát belengő illatát.

Mai, indusztrializálódott világunknak és a ciklusszerűen visszatérő válságos időszakoknak sajnos egyfajta velejárója, hogy nagy lendülettel elkezdődik egy beruházás, aztán a fejlesztő csődje miatt évekig ott árválkodik a betontorzó – mígnem a természet visszaveszi, ami az övé. Mégis kevés szomorúbb látvány van egy félbemaradó házépítésnél. A félkészen, torzóként ott maradó lakóház mögött családi drámák, késhegyig menő elszámolási viták, a takarónál hosszabbra nyújtózkodás rejlik. S még az is lehet, hogy felépül a ház, csak rögtön kikerül a kerítésre az Eladó tábla. Természetesen az ott maradó torzó is beszédes, de egészen másról mesél, mint a lakható épület. Örömről, boldogságról – aminek egy otthonnak szólnia kellene – a legkevésbé. Elfogyó pénzről, elveszett munkahelyről, az építtető család széteséséről annál inkább.