Bibek Debroy szerint az indiai mezőgazdaság megváltozott a Zöld Forradalom óta (X)

A reform lényege, hogy választási lehetőséget kínál a gazdáknak.

Ahhoz, hogy az Alkotmányunkban lefektetett egyenlőség és igazságosság eszméjét a gyakorlatba is átültessük, szükség van az egyéni szabadságra gazdasági értelemben is. De az anyagi érdekeltség azt eredményezi, hogy egy domináns kisebbség kezében összpontosul a mezőgazdaság (a gazdák csupán 6%-a részesül a Minimum Támogatási Árból [Minimum Support Price, MSP], és a hazai munkaerő 45%-a az össz GDP csupán 15%-át termeli ki), egy domináns kisebbség kezében összpontosul a foglalkoztatás (a 63 millió vállalkozásból csupán 22.500-nak van több mint 100 millió rúpia befizetett alaptőkéje, és a hazai alkalmazottak csupán 10%-ának van társadalombiztosítása), és egy domináns kisebbség érintett az oktatásban (az első osztályt megkezdő tanulók csupán 15%-a fejezi be a 12. osztályt, és az indiaiak csupán 10%-a rendelkezik felsőfokú végzettséggel). A jelenlegi gyakorlat és szabályozás megváltoztatása nehéz, mivel a hatékonysághoz szükség van az elvek és a helyzetértékelés közötti egyensúlyra. Ha nem értékeljük ki a helyzetet, ha nem keresünk megfelelő segítséget a helyzetfelismeréshez és nem hallgatjuk meg a különböző véleményeket és érdekcsoportokat, akkor olyan hibákat fogunk véteni, melyek elkerülhetőek lennének. Ha pedig nincsenek elveink, akkor csupán egy olajozottan forgó szélkakassá válunk, amely nem képes a feladatát elvégezni. Tagore, „népünk őrszeme,” 1 azt tanácsolta Gandhinak: „Ekla cholo re” – vagyis sétálj egyedül. Ez aligha jelentette azt, hogy ne figyelj oda, hanem inkább bátorságra sarkall, hogy azt a nehéz utat kövessük, amellyel a legnagyobb jót tudjuk tenni a lehető legtöbb ember számára. Nem lenne tisztességes letagadni, hogy az indiai gazdák, munkások, tanárok 10%-át hátrányosan érintik a mostani reformok. De őrültség lenne megengedni e jól szervezett és hangját hallató kisebbség számára – akiket Mancur Olson közgazdász disztribúciós koalícióknak nevezett –, hogy tovább folytassák India gazdái, munkásai és ifjúsága 90%-ának megbüntetését. A szavazat nem lehet vétó, mivel senki sem akarja levágni azt a faágat, amelyiken ül.

A három reform az oktatási, a mezőgazdasági és a foglalkoztatási törvényekben összefüggenek egymással, mivel a foglalkoztatott szegénység nagyobb probléma, mint a munkanélküliség, a gazdák nem önfoglalkoztatottak, hanem önkizsákmányolóak, a hazai munkaadók többnyire törpék és nem csecsemők, a hazai munkaerő meg van bénulva tőke nélkül, a tőke pedig munkaerő nélkül, a foglalkoztatás lehetetlensége nagyobb probléma, mint a munkanélküliség, ha segíteni akarjuk a gazdákat, azzal azt érjük el, hogy kevesebb gazdára lesz szükség, az állami iskolai tanárok már nem tartanak sem a mélybe zuhanástól, sem reményük sincs a felemelkedésre, valamint az egyetemek túlszabályozottak és alulfelügyeltek. India azért szegény még mindig, mert az 1955-ös Avadi törvény meggátolta az egyéni szabadságot a vállalkozói és a faktorpiaci szférában. A puritánság a haladás ellensége, és a külön-külön bevezetésre kerülő gazdaságliberalizáció, a négy munkatörvény és a három mezőgazdasági törvény szélsőséges álláspontok között teremtenek egyensúlyt, hogy esélyt adjanak a termőföld, a munkaerő és a tőke összefogásának Indiában az „összfaktor-termelékenység” növelésére. (Sajnálatos módon múlt héten India elveszített egy kiváló közgazdászt Isher Ahluwalia személyében, akinek korai művei a Solow-féle maradékelvről komolyan foglalkoztak a termelékenységgel.)