Igen gazdag a magyar társadalom – leginkább ez derült ki 2009 nyarán, az akkori világválság és hazai visszaesés idején. Az Országgyűlés ugyanis ekkor, egészen pontosan június végén, a szocialista–szabad demokrata kormányzás utolsó időszakában, Bajnai Gordon egyéves miniszterelnöki működésének kezdetén fogadta el az egyes nagy értékű vagyontárgyak megadóztatásáról szóló törvényt. A jogszabály ötletének felmerülésekor elsőre talán sokan azt gondolták, végre valaki célba veszi az igazán tehetőseket, a multimilliomosokat.
A részletek megismerése után érkezett a kijózanító pofon: Gyurcsány Ferenc utódja és az akkor még mindig együtt mozgó balliberális pártok az ország minden egyes ingatlanára adót vetettek ki. S a közteher nem is lett volna olyan kevés.
A forgalmi érték harmincmillió forintot meg nem haladó része után 0,25 százalékot, a harmincmillió forint feletti, de 50 millió alatti rész után 0,35 százalékot, az efölé eső részre pedig fél százalékot számítottak volna fel. A törvény annyi engedményt adott, hogy a harmincmillió forintnál kevesebbet érő ingatlanok adómentesek voltak. Az elvonás azonban ezzel együtt is igen sokakat érintett volna.
Az ingatlanadó ötletét a balliberálisok kimondottan cinikus módon valósították meg és tálalták a közvéleménynek. Bajnaiék például azzal érveltek, hogy a közteher a nyugdíjasokat nem sújtja, de ez valójában nem volt igaz. A törvény lehetővé tette, hogy a 62 évnél idősebbek és a rokkantnyugdíjasok – valamicske pluszadómentesség mellett – úgynevezett adófelfüggesztést kérjenek otthonuk kapcsán, de ez csupán annyit jelentett, hogy az érintetteknek életükben nem kellett a közterhet befizetniük.
A pénzt viszont az örökösöktől mindenképpen beszedte volna az adóhivatal. Ráadásul követelésének garantálásáért a hatóság jelzálogot jegyeztethetett be a nyugdíjasok lakására, így ha a törvény hosszabb ideig élt volna, az adóhivatal hitelezőként hagyatéki eljárások százezreibe kapcsolódott volna be, akár több millió forintot is követelve az örökösöktől.
