A profithúzta inflációt viszonylag nehéz tetten érni. Ha gyengül a forint vagy emelkedik az olajár, és emiatt nőnek az üzemanyagárak, az érthető és szemmel látható. Ha emelkedik a liszt ára, nem csoda, ha emelkednek a kenyérárak is. Ha pedig elfagy a barack, nem csodálkozunk annak drágulásán sem – vannak jól látható okok.
A profithúzta infláció ellenben más természetű. Ha bemegyünk a boltba, nincs kiírva az ellátási lánc egyes szereplőinek profitja, nem tudjuk, miért kell egyik vagy másik árat emelni vagy csökkenteni.
Nem ennyire nyilvánvalóak az ok-okozati összefüggések sem: nem tudjuk, hogy azért emelkednek az árak, mert nőnek a profitok, vagy más okok állnak a háttérben. És pont ez segíti elő a profithúzta inflációt: ha már amúgy is emelkednek az árak, miért ne emelhetnék még jobban a vállalatok, növelve ezzel saját nyereségüket? És pont ez nehezíti meg a mérését is: csak más statisztikai mutatókból, például a bérhányad csökkenéséből és így a profitráták növekedéséből következtethetünk arra, hogy profit-húzta inflációról beszélhetünk.
Árat emelni nem tilos. Sőt, a profitmaximalizálás sem tilos, a vállalkozások természetes célkitűzése, a kapitalizmus működésének alapja. Mégsem beszélünk mindig profithúzta inflációról. Vizsgáljuk meg tehát, hogy mikor volt leginkább profithúzta az infláció, azaz mikor járult hozzá leginkább a pénzromlás gyorsulásához a vállalati profitéhség! A profithúzta infláció elemzéséhez induljunk ki korábbi cikkünk ábrájából, amely azt vizsgálta, hogyan alakult volna a GDP-deflátor értéke, amennyiben a profitok csak a munkabérek növekedésének megfelelő ütemben bővülnek 2022-ben.
Hogyan változott volna a GDP-deflátor értéke, ha a profitok a munkavállalói jövedelmekkel megegyező mértékben emelkednek 2022-ben (százalékpont)
Ez alapján tehát 2022-ben a profithúzta infláció problémája Írországot, Romániát, Görögországot és Lengyelországot érintette leginkább, de hazánk sem marad el túlzottan a sorban. Írország helyezte a nemzetközi cégek adóoptimalizációja miatt speciális, a továbbiakban ezért nem foglalkozunk vele. A maradék négy ország esetében a bérhányad csökkenése 2020 második negyedéve és 2023 második negyedéve között a négy negyedéves mozgóátlagok alapján jelentős volt: Görögországban 3,5 százalékpont, Magyarországon 4,1 százalékpont, Lengyelországban 1,8 százalékpont, Romániában pedig 4,3 százalékpont.
A következő táblázat azt mutatja, hogy a bérhányadok hogyan változtak negyedévről negyedévre az egyes országokban – kiemelve azokat a negyedéveket, amikor a csökkenés legalább –0,5 százalékpontot tett ki.
A táblázat alapján az elmúlt évek profithúzta inflációjának két jól elkülöníthető szakasza volt: a 2021 második és negyedik negyedéve közötti időszak és a 2022 második és negyedik negyedéve közötti időszak. A két gazdasági helyzet teljesen más volt, így érdemes mindkettőről röviden szót ejteni.
A 2021-es időszak a Covid–19 utáni gazdaságnyitás időszaka: fokozatosan jöttek a vakcinák, nőtt a beoltottság, így ismét lehetett boltokat látogatni, költeni. A keresleti oldal tehát erőteljes volt. A kínálati oldal azonban gyengélkedett: az ellátási láncok még szakadoztak, a szállítási költségek megnövekedtek, azaz összességében a vállalkozások termelési költségei nőttek. A vállalatoknak volt hivatkozási alapjuk az árak emelésére, hiszen ismert volt, hogy vannak növekvő költségelemek. Az nem volt ugyanakkor ismert, hogy ezek a költségelemek mennyivel emelkednek, és ez mekkora tétel a vállalatoknál. Azaz a vállalatok kihasználhatták a pillanatot: volt kereslet, örültünk, hogy vásárolhatunk, nyitva vannak a boltok, és volt ok árat emelni is.
A második, 2022-es helyzet ettől különbözik: a háború és a szankciók nyomán bekövetkező energiaválság időszaka. Magyarország kivételével nem volt keresleti sokk, azonban a kínálati oldal ismét szembesült áremelkedéssel: nőttek az energiaárak, esetleg gyengültek a valuták. Itt is volt tehát mire hivatkozva árat emelni.
Az áremelések nagysága így nagyobb lehetett az indokoltnál – vagy sok esetben a legpesszimistább tervek alapján emeltek árat, azaz például arra számítottak, hogy nem követi a magas energiaárakat vagy a rekordgyenge forintárfolyamot korrekció.
Mindkét időszakban közös, hogy volt egy ársokk, amivel indokolni lehetett az áremeléseket – amelyek az ársokk által indokoltnál nagyobbak lettek. Szintén közös a két időszakban, hogy – egyelőre legalábbis – hiányzik az ezeket követő korrekció. A szállítási költségek normalizációja, az energiaárak csökkenése vagy épp a forint erősödése után nem következett be az árak visszakorrigálása, netán a profitráták mérséklődése – ebből a szempontból érdekesek lesznek a következő negyedéves adatok, hiszen most már az elszabadult infláció miatt mindenhol a gyenge kereslet a jellemző, azaz nem annyira lehet árat emelni. Viszont a munkavállalói oldalról megjelenik egy jogos igény a bérek növelésére, amelyet a több országban fennálló munkaerőhiány is támogat.
Ez a hiányzó normalizáció rámutat arra is, hogy nehéz mit tenni a profithúzta infláció ellen. Bizonyos szektorokra lehet különadókat kivetni (bár még most is hallani olyan véleményeket, hogy extraprofit nem létezik), ahogy az egyre több tagországban, legutóbb Olaszországban, történik, de ez minden terméknél és minden részpiacnál alkalmazva csak indokot adna a további áremelésekre – bár bizonyos részpiacokon működhet. A verseny fokozása is csak részben lehetséges: mivel a mérethatékonyság miatt óhatatlanul lesznek nagyvállalkozások, ezért a verseny korlátozott marad. A fogyasztói tudatosság segíthet, de ez is csak mértékkel.
Érdemes végül azt is megnézni, hogy mely országok voltak leginkább érintettek a profithúzta inflációban.
A profithúzta infláció éllovasai részben a régiós, részben pedig a dél-európai, gazdasági problémákkal küszködő országok voltak.
A profithúzta infláció tehát országfüggő: a fejlettebb gazdaságokban hiányzik. Hogy ennek okát kevésbé fejlett piacgazdaságnak és így nem elég erős versenynek vagy a magasabb külföldi tulajdoni hányad pénzéhségének nevezzük, döntse el az olvasó.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Teknős Miklós)
