A szőnyeg alá söpört problémák tíz éve

Már hosszú hónapokkal a holnap kezdődő európai választások előtt beharangozták, hogy a mostani voksolás sorsdöntő lesz a kontinens szempontjából. A tapasztalat valóban azt mutatja, hogy az EU túl sokáig halogatta a választást a szuverenista és föderalista fejlődési útvonalak között, így megkésve, de 2019-ben — a kilencedik közvetlen EP-választás alkalmával — már választ kell adni a kérdésre.

Írországra figyelt Európa 2009-ben: egy éven belül kétszer is népszavaztak a lisszaboni szerződésről Fotó: REUTERS/Cathal McNaughton

A rekordalacsony részvétellel zajlott voksolás – mindössze az európaiak 42,5 százaléka vette a fáradságot a szavazásra – eredményeként már ekkor euroszkeptikus forradalomról cikkezett az európai sajtó egy része: Franciaországban a Marine Le Pen vezette, akkor még Nemzeti Front néven ismert párt a francia szavazatok negyedét megszerezve nyerte a voksolást, az Egyesült Királyságban pedig a Nigel Farage irányította, az Egyesült Királyság EU-tagságának megszűnését szorgalmazó UKIP lett a befutó.

– Megértettük az üzenetet – reagált akkor az eredményekre a brit David Cameron, míg a volt francia miniszterelnök, Manuel Valls politikai földrengésként értékelte a történteket. A politikai fősodor lejtmenete pedig folytatódott: az Európai Néppárt több mint negyven képviselői helyet veszített, a szocialisták alig-alig erősödtek, míg a Guy Verhofstadt nevével fémjelzett liberális frakció szintén több mint egy tucat mandátummal lett kisebb. A parlamenti szélsőbal ugyanakkor – részben az Alexisz Ciprasz-féle, akkor még ellenzéki görög Sziriza teljesítménye miatt – szintén erősödni tudott.

Hiába a szélsőségek előretörése, a 2014-es választásokon hallhattunk először az uniós csúcsjelöltekről is: a sokat emlegetett lisszaboni szerződés ugyanis előírja, hogy az átláthatóság érdekében az Európai Bizottság elnökét az európai választások figyelembevételével kell megválasztani. Mivel a gyengülés ellenére is az Európai Néppárt lett a legerősebb parlamenti csoport, az EPP-s Jean-Claude Juncker lett az uniós végrehajtó testület első embere, annak ellenére, hogy az Európai Tanácsban David Cameron brit, illetve Orbán Viktor magyar miniszterelnök is a föderalista politikus ellen voksolt. Juncker egyébként a voksolás kimenetelének tudatában is végig tartotta a véleményét, miszerint egyértelműen Európa-barát eredmény született.

Igény a teljes reformra

A struccpolitika 2019-ben ugyanakkor már biztosan nem lesz kifizetődő: időközben a különutas Egyesült Királyság megszavazta a brexitet, a kontinenst pedig a modern kor legsúlyosabb menekültválsága sújtotta. Két olyan jelenség, amely biztosan tovább rontott az unió imázsán. Ha megnézzük az európai sajtó 2014-es voksolást megelőző, illetve mostani címlapjait, nagy hasonlóság mutatkozik az elvárásokban. Pedig a számok idén még inkább a realitások talaján mozognak: a felmérések szerint a néppárti és szocialista blokk ugyanis biztosan elveszíti a parlamenti többséget, ráadásul az öt évvel ezelőtti kimenetelhez képest most nem csak Nigel Farage és Marine Le Pen pártjai mutatkoznak erősnek, hanem az unió teljes reformjára hajazó, Matteo Salvini-féle olasz Liga is.

Arról nem is beszélve, hogy a csúcsjelölti rendszer is recseg-ropog: a felmérések szerint még a németek negyede sincs tisztában azzal, hogy kicsoda az elnöki pozícióra legesélyesebb, bajor Manfred Weber; a kilépés kapujában toporgó britek döntő többsége pedig a néppárti és a szocialista csúcsjelölt egyikéről sem hallott.