Szent Kinga nyomában

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló húszrészes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

Fotó: Yvonne Oelsner

Kifelé a Kárpát-medencéből, kifelé az időből és a sorsból.

Aztán itt, Újszandecnél magába fogadja a szemérmetlen Poprádot, és persze mégis magába fogadja végül az időt is, a sorsot is, a múltat is, a históriát is – magába fogadja az örökkévalóságot, és némiképp megszelídülve úgy halad tovább, mint aki tudja, hogy túl fogja élni itt, e földön a szeleburdi, ostoba embert...

Ezzel a bizonyossággal hagyja el ezt a várost is. A várost, amelyet a Jó Vencel alapított, a csehek királya, 1292-ben. Ezt mindig úgy képzelem, hogy jött az éppen megfelelő király, körülnézett, és azt mondta:

– Szép hely, jó hely, legyen itt egy város!

– Igenis Fenség! – hajolnak meg a jó alattvalók, akik már tudják, egy városalapításnál elég jól lehet keresni, aztán még megkérdezik a távolodó uralkodót:

– És mi legyen a neve Fenség?

Vencel király meg visszafordult, körülnézett és azt mondta:

– Legyen Nowy Sacz! Dixi!

S lett.

Aztán bebarangolta a várost a história, lett belőle egyszer csak a Monarchia Galícia nevű tartományának takaros kis városa, és akkor úgy hívták aztán, hogy Újszandec. Mert hát, talán mondtam már, ezek olyan idők voltak, hogy Magyarországnak és Lengyelországnak közös volt a határa.

Nem voltak azok olyan rossz idők.

És – ahogy mondtam –, bejárta a történelem a várost. Hol Szindbád léptei kopogtak az utcák kövein, hol a história ballagott errefelé, hófúvásos, téli éjszakán, s mert Szindbád fölöttébb kedvelte a hófúvásos időjárást, hát gyakorta összekeverték őket, a két öregurat.

S jól tették...

Mert mindketten halhatatlanok.

A felületesebb vándorok persze csak annyit tudnak, hogy a városalapító Vencel után Nagy Kázmér járt még errefelé, és ha már erre járt, hát felépíttette a várat. A Sztaroszta várat.

Ennyi maradt abból a várból, s ez a maradék is rákönyököl a vén Dunajecre, és ugyanúgy nézegeti a vízben önmagát és a ballagó időt, mint a Mindenség.

A főtér olyan éppen, mint az eddigi, galíciai városkák főterei: gyönyörű. A városháza tömbje szinte már költészet – és akárhogyan is nézelődünk, nem illik ide más, csak Szindbád. És Szindbád emlékei, asszonyokról, leányokról, kereskedőnékről, félbolond zsidónékről, és egy világról, amely elsüllyedt az idő óceánjában, s az elsüllyedt világ maradékai, mint szigetek állnak ki a jelenből.

Ilyen szigetek a galíciai városok főterei.

S szigetlakó a városháza is, és az összes kariatida; szigetlakó immár II. János Pál, ki szoboralakban őrzi a maradék hitet; s szigetlakó a Szent Margit-templom vörös tömbje, amely a XV. század üzenetét hordozza fiatornyos ékességével, mozdíthatatlan csöndjével, méltóságával...

KINGO

MATKO NASZA

NAUCZ NAS

ZYC Z WIARA

Mi nyelvünkön:

Kinga,

édesanyánk,

taníts meg minket

hittel élni.

Kinga próbálta.

Nem rajta múlt, higgyétek el...

Jött Kinga, IV. Béla királyunk leánya, jött Lengyelországba, Szemérmetes Boleszláv oldalára feleségnek, királynénak, a lengyelség nagyasszonyának, jött szentnek és legendának, jött, hogy majd tisztelhesse és imádhassa az a két törzsű, de gyökereiben összefonódott fenséges tölgy, a lengyel és a magyar nemzet.

Jött Kinga, s hozta magával a szandeci földeket, azért a hozományért cserébe, melyet a tatárok dúlta ország újjáépítésére fordítottak.

1257-ben ült össze a korczyni gyűlés, s úgy határozott, hogy Kinga tulajdona legyen a Biecz–Limanowa–Podolin kimetszette háromszögben lévő föld. S hozta Kinga, magyar királyleány a hozományát, jött Kinga, Boleszláv asszonyának, és útja valóságos diadalmenet volt, Szandecen keresztül Krakkóig.

Aztán Kinga két ferences-rendi kolostort alapított Ószandec városában. Egy férfi rendházat, és egyet a nőknek.

A nők Szent Klára szigorú rendjének ruháját öltötték magukra. S amikor 1279-ben meghalt Szemérmes Boleszláv, Kinga már a klarissza apácák ruhájában jelent meg a temetésen. Így jelezte a magyar királyleány és lengyel királyné, hogy élete immáron egészen Istené.

A szintúgy megözvegyült húgával, Jolánnal vonult zárdába Kinga, és itt töltötte élete hátralévő éveit. 1284-ben a nővérek őt választották rendfőnökükké. Majd 1287-ben a tatárok ismét betörtek Lengyelországba. Kinga a nővérekkel együtt Csorsztin várába menekült. A kutyafejűek ide is követték a magyar királyleányt, de az ostromlókat megfutamította Baksa Simonfia György és maroknyi magyar csapata, egy éjjeli rajtaütéssel. A megdühödött pogányok feldúlták a szandeci kolostort. Kinga pedig hatvanhárom évesen még újjáépíttette kedves zárdáját. Végül megfáradt a magyar királyleány.

1291-ben megbetegedett, ágynak esett, és nem egészen egy év múlva, 1292. július 24-én visszaadta lelkét teremtőjének. Haláltusája idején vad csehek dúlták éppen a vidéket, de Kinga magához vette a szentségeket, és Szent Jakab apostol vigíliáján békességben távozott. VIII. Sándor pápa avatta Kingát boldoggá, majd' négyszáz évvel halála után, 1690-ben. Majd XII. Ince öt esztendővel később Lengyelország egyik védőszentjévé avatta őt.

Szent Kinga pedig itt nyugszik, az ószandeci kolostor oldalkápolnájában. Képe a templom mellékoltárát díszíti. Szokott is csodálkozni a magyar királyleány, amikor olykor, hófúvásos éjszakán belép a templomba, és körüljár, mielőtt leborul imádkozni kedves magyarjaiért, kedves lengyeljeiért. Csodálkozik Kinga, hogy miért került ő az oltárra. Mert méltatlannak tartja magát erre a tisztességre Kinga, magyar királyleány és lengyel királyné. Mert úgy van az mindig, hogy a nagyszerűek és tiszták mindig méltatlannak tartják önmagukat tisztségre és tisztességre, míg a senkik és nyomorultak csak önmagukat tartják méltóra mindenre.

Aztán persze, ha nem máskor, de az út legvégén helyükre kerülnek a dolgok, helyére kerül minden és mindenki. Méltó helyére került Kinga is, az emlékezet örökkévaló kastélyába, a magyarok és a lengyelek szíve közepébe...

1999. június 16-án érkezett II. János Pál Ószandecre, hogy szentté avassa Boldog Kingát. Erre az alkalomra készítette két székely testvér, Both László és Both Imre azt a gyönyörű székely kaput, ami itt áll a kolostor előtt. Áll a székely kapu, és hirdeti, hogy lengyelek és magyarok örök barátok, örök testvérek, és soha sem tagadhatjuk meg egymást. Hirdeti a székely kapu Szent Kinga és Szent Hedvig emlékezetét, hirdeti II. János Pál nagyszerűségét, hirdeti a kereszténység elpusztíthatatlanságát és a hit mindenhatóságát.

S ha Szindbád erre jár, hófúvásos éjszakán, hogy meglesse Szent Kinga imádságát, akkor átmegy bűnbánóan a székely kapu alatt, s leborul imádságra ő is...

...S ha végzett, s letörölte könnyeit, átballag az ószandeci főtérre. Megáll kicsit a Gödrös-ház előtt, hogy megnézzen egy régi-régi fényképet... Ó, Szindbád, te javíthatatlan... Aztán az öreg kúthoz ballag, iszik egyet a friss, jéghideg vízből, arcát is megmossa benne, s addigra megvirrad, s kirakják portékájukat a virágárusok, és kinyit az étterem – s történik mindaz, ami mindig is történt, de amit manapság olyan nagyon kell féltenünk. Szindbáddal együtt. Minekünk, korszerűtlen időutazóknak...

Limanowa felett leül kicsit a csönd. Elbabrál a széllel, elszöszmötöl a könnyeivel, és emlékezik...

1914 szeptemberére tudta már mindenki, hogy a központi hatalmak nem képesek döntő győzelmet aratni a nyugati fronton. S azt is tudta mindenki, hogy az oroszok előbb-utóbb átfogó támadást fognak indítani a keleti fronton. A német csapatok ennek ellenére nem érkeztek meg Galíciába. Így a teljes keleti frontszakasz védelme az Osztrák–Magyar Monarchia haderejére hárult. Ezt az eleve emberfeletti feladatot az tette még nehezebbé, hogy a Monarchia katonái közül a csehek tömegével szökdöstek át az oroszokhoz.

Magyarország volt akkor a Monarchia legmegbízhatóbb, leghűségesebb védelmezője, Magyarország és a magyar hadsereg volt az oroszok legelszántabb ellenfele. S ebben az elszántságban a magyarok a lengyelekre számíthattak leginkább.

December elején a harcok elérték az Újszandec–Limanowa vonalat. Az orosz VIII. hadtest december 10-én indított támadást a Jablonec-hágó ellen. Ez a hágó tartja a Limanowa–Rzegovina útvonalat, s itt a legvékonyabb az arcvonal annak ellenére, hogy ide szorul vissza az összes osztrák-magyar egység. Ide szorulnak vissza a legendás Nádasdy-huszárok, a 10-es huszárok, a jászkun huszárok és a 3-as szegedi honvéd huszárok.

December 11-én hajnalra az oroszok öldöklő küzdelemben csaknem elfoglalják az összes magyar fedezéket és védművet. A szemtanú így számol be az eseményekről:

„Limanowa ellen egyre megújultak az orosz támadások. Itt főként a 9., a 10. és a 13. huszárezred gyalogosított vitézei állottak szembe példátlan elszántsággal, s mivel szuronyuk nem volt, puskáik agyával vagdosták agyon nagy tömegben az ellenség katonáit. Tisztán az ő rettenthetetlen, bár áldozatokban gazdag helytállásuknak köszönhető, hogy ezen a kis erővel védett ponton nem tudott áttörni az ellenség. Még éjjel is megkísérelték az oroszok, hogy Limanowa és Lososina völgye ellen támadjanak. Ám minden kétségbeesett kísérletük véresen omlott össze abban a viharban, ahogyan huszárjaink rájuk csaptak. Tizenegyedikén még hajnalban is újabb orosz roham támadta meg állásainkat, s a homály leple alatt már csaknem kézre kerítették a soproni Nádasdy-huszárok fedezékeit, mikor a háború egyik legmagasztosabb jeleneteként hirtelen kiugrott fedezékéből Muhr Ottmár ezredes, s kardját magasra tartva ezt kiáltotta:

ÉLJEN A HAZA! SOPRONI HUSZÁROK UTÁNAM!”

Ennek az áldozatos, emberfeletti kitartásnak és hősiességnek köszönhetően a 39. honvéd hadosztály az ellenség hátába került, az oroszok meghátráltak, és a 39-es honvédek december 12-én az újszandeci hídon találkoztak Szurmai altábornagy seregével.

Muhr Ottmár ezredes és huszárjai nem érhették meg a diadalt. Odavesztek mindahányan.

Limanowa felett leül a csönd az őszben, és elnézegeti a világ talán legszebb katonai temetőjének keresztjeit. És elolvassa ezt:

„1914 DECEMBER 11–12-IKÉN EZREDES URUKKAL EGYÜTT HALT HUSZÁROK DRÁGA VÉRÉNEK, KEMÉNY ÖKLÉNEK, SZÓTLAN MAGYAR HŰSÉGÉNEK EMLÉKÉRE”

Olvas a csönd, és valami a szemébe mehetett, mert könnyezik, erősen. Én pedig elnézem a könnyező csöndet, nézem a kereszteket, rajtuk a magyar huszárok neveivel, és nézem Muhr Ottmár sírját.

Két Ottmárt ismertem eddig: az apámat és a nagyapámat. Most már ismrem Muhr Ottmár ezredes urat is.

És remélem, életében egyszer minden magyar gyerek eljut ide, hogy gyertyát gyújtson a magyar hősök emlékére. Addig is: nyugodjatok békében, drága magyar fiúk.