Szent Kinga nyomában

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló húszrészes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

Fotó: Yvonne Oelsner

„Isten áldjon meg benneteket, drága jó nők, asszonyok és szüzek, grófnék, kereskedőnék és félbolond zsidónék, akik remegő ajakkal, hitetlen mosollyal, de vágyakozó, elámult szívvel hallgatták, ha Szindbád jókedvében, halkított hangon, mintha csak a maga mulattatására tenné: tele hazudta a fejeket, lelkeket, a szíveket hangulatokkal, színekkel, elgondolkozásra való szavakkal... Olykor ablakon ugrott ki elátkozott kastélyokból, és hazamenet egy másik nőért sírt. Máskor szinte kábultan, az arató mit sem látó szemével járt közöttük, egyformán nyúlt a tearózsa után és az útszéli bogáncsért, és reggelre elfelejtette a neveket – elfelejtette hangjukat, amelybe szinte egész életüket öntötték –, elfelejtette végtelen önfeláldozásukat, a veszélyeket, amelyeknek magukat alávetették, és különös, drága esküvésüket, amelyet egy szent barát gyakorlottságával vett ki Szindbád belőlük. Mind megesküdtek boldogan a szerelmi órában... Igazán mindegy, hogy volt-e egyetlenegy is, aki megtartotta esküvését. És, ó, hányszor kínálták ékszereiket, pártfogásukat, jövő életüket.

– Holnap újra látjuk egymást – mondták, holott Szindbád már becsomagolt az utazásra.

– Elhozom a gyermekeim arcképét legközelebb – ígérték, midőn már másik nő várt a hajósra egy állomáson.

– Most már sohasem hagyjuk el egymást – vélekedtek.

Pedig a vitorlákat már kifeszítették, és Szindbád csak a kedvező szelet várta.”

S a kedvező szelek igen gyakran jöttek Fölső-Magyarország felől, a Dunajec és a Poprád vidékéről.

Igen nagy könnyelműség volna a Dunajecet és a Poprádot ennyivel elintézni. Mert hát különleges folyók ezek. A Poprádot a Hincó-patak meg a Krupa-patak indítja útjára, hogy aztán magába fogadjon sok-sok patakot, és Lengyelország és Szlovákia határfolyója legyen belőle. De volt idő, amikor Szindbád gyermek volt, és a Poprád Magyarország és Lengyelország között szaladt időtlenül, hogy aztán Újszandecnél beléömöljön a Dunajecbe. No, ez a Dunajec pedig fölöttébb fura egy szerzet! Odafönt ered, a Magas-Tátrában, s ahelyett, hogy befelé venné útját a Kárpát-medencébe, mint minden rendes folyó, ez északkeletnek folyik.

Kifelé a Kárpát-medencéből, kifelé az időből és a sorsból.

Aztán itt, Újszandecnél magába fogadja a szemérmetlen Poprádot, és persze mégis magába fogadja végül az időt is, a sorsot is, a múltat is, a históriát is – magába fogadja az örökkévalóságot, és némiképp megszelídülve úgy halad tovább, mint aki tudja, hogy túl fogja élni itt, e földön a szeleburdi, ostoba embert...

Ezzel a bizonyossággal hagyja el ezt a várost is. A várost, amelyet a Jó Vencel alapított, a csehek királya, 1292-ben. Ezt mindig úgy képzelem, hogy jött az éppen megfelelő király, körülnézett, és azt mondta:

– Szép hely, jó hely, legyen itt egy város!

– Igenis Fenség! – hajolnak meg a jó alattvalók, akik már tudják, egy városalapításnál elég jól lehet keresni, aztán még megkérdezik a távolodó uralkodót:

– És mi legyen a neve Fenség?

Vencel király meg visszafordult, körülnézett és azt mondta:

– Legyen Nowy Sacz! Dixi!

S lett.

Aztán bebarangolta a várost a história, lett belőle egyszer csak a Monarchia Galícia nevű tartományának takaros kis városa, és akkor úgy hívták aztán, hogy Újszandec. Mert hát, talán mondtam már, ezek olyan idők voltak, hogy Magyarországnak és Lengyelországnak közös volt a határa.

Nem voltak azok olyan rossz idők.

És – ahogy mondtam –, bejárta a történelem a várost. Hol Szindbád léptei kopogtak az utcák kövein, hol a história ballagott errefelé, hófúvásos, téli éjszakán, s mert Szindbád fölöttébb kedvelte a hófúvásos időjárást, hát gyakorta összekeverték őket, a két öregurat.

S jól tették...

Mert mindketten halhatatlanok.

A felületesebb vándorok persze csak annyit tudnak, hogy a városalapító Vencel után Nagy Kázmér járt még errefelé, és ha már erre járt, hát felépíttette a várat. A Sztaroszta várat.

Ennyi maradt abból a várból, s ez a maradék is rákönyököl a vén Dunajecre, és ugyanúgy nézegeti a vízben önmagát és a ballagó időt, mint a Mindenség.

A főtér olyan éppen, mint az eddigi, galíciai városkák főterei: gyönyörű. A városháza tömbje szinte már költészet – és akárhogyan is nézelődünk, nem illik ide más, csak Szindbád. És Szindbád emlékei, asszonyokról, leányokról, kereskedőnékről, félbolond zsidónékről, és egy világról, amely elsüllyedt az idő óceánjában, s az elsüllyedt világ maradékai, mint szigetek állnak ki a jelenből.

Ilyen szigetek a galíciai városok főterei.

S szigetlakó a városháza is, és az összes kariatida; szigetlakó immár II. János Pál, ki szoboralakban őrzi a maradék hitet; s szigetlakó a Szent Margit-templom vörös tömbje, amely a XV. század üzenetét hordozza fiatornyos ékességével, mozdíthatatlan csöndjével, méltóságával...

KINGO

MATKO NASZA

NAUCZ NAS

ZYC Z WIARA

Mi nyelvünkön:

Kinga,

édesanyánk,

taníts meg minket

hittel élni.

Kinga próbálta.

Nem rajta múlt, higgyétek el...

Jött Kinga, IV. Béla királyunk leánya, jött Lengyelországba, Szemérmetes Boleszláv oldalára feleségnek, királynénak, a lengyelség nagyasszonyának, jött szentnek és legendának, jött, hogy majd tisztelhesse és imádhassa az a két törzsű, de gyökereiben összefonódott fenséges tölgy, a lengyel és a magyar nemzet.

Jött Kinga, s hozta magával a szandeci földeket, azért a hozományért cserébe, melyet a tatárok dúlta ország újjáépítésére fordítottak.

1257-ben ült össze a korczyni gyűlés, s úgy határozott, hogy Kinga tulajdona legyen a Biecz–Limanowa–Podolin kimetszette háromszögben lévő föld. S hozta Kinga, magyar királyleány a hozományát, jött Kinga, Boleszláv asszonyának, és útja valóságos diadalmenet volt, Szandecen keresztül Krakkóig.

Aztán Kinga két ferences-rendi kolostort alapított Ószandec városában. Egy férfi rendházat, és egyet a nőknek.

A nők Szent Klára szigorú rendjének ruháját öltötték magukra. S amikor 1279-ben meghalt Szemérmes Boleszláv, Kinga már a klarissza apácák ruhájában jelent meg a temetésen. Így jelezte a magyar királyleány és lengyel királyné, hogy élete immáron egészen Istené.

A szintúgy megözvegyült húgával, Jolánnal vonult zárdába Kinga, és itt töltötte élete hátralévő éveit. 1284-ben a nővérek őt választották rendfőnökükké. Majd 1287-ben a tatárok ismét betörtek Lengyelországba. Kinga a nővérekkel együtt Csorsztin várába menekült. A kutyafejűek ide is követték a magyar királyleányt, de az ostromlókat megfutamította Baksa Simonfia György és maroknyi magyar csapata, egy éjjeli rajtaütéssel. A megdühödött pogányok feldúlták a szandeci kolostort. Kinga pedig hatvanhárom évesen még újjáépíttette kedves zárdáját. Végül megfáradt a magyar királyleány.

1291-ben megbetegedett, ágynak esett, és nem egészen egy év múlva, 1292. július 24-én visszaadta lelkét teremtőjének. Haláltusája idején vad csehek dúlták éppen a vidéket, de Kinga magához vette a szentségeket, és Szent Jakab apostol vigíliáján békességben távozott. VIII. Sándor pápa avatta Kingát boldoggá, majd' négyszáz évvel halála után, 1690-ben. Majd XII. Ince öt esztendővel később Lengyelország egyik védőszentjévé avatta őt.

Szent Kinga pedig itt nyugszik, az ószandeci kolostor oldalkápolnájában. Képe a templom mellékoltárát díszíti. Szokott is csodálkozni a magyar királyleány, amikor olykor, hófúvásos éjszakán belép a templomba, és körüljár, mielőtt leborul imádkozni kedves magyarjaiért, kedves lengyeljeiért. Csodálkozik Kinga, hogy miért került ő az oltárra. Mert méltatlannak tartja magát erre a tisztességre Kinga, magyar királyleány és lengyel királyné. Mert úgy van az mindig, hogy a nagyszerűek és tiszták mindig méltatlannak tartják önmagukat tisztségre és tisztességre, míg a senkik és nyomorultak csak önmagukat tartják méltóra mindenre.

Aztán persze, ha nem máskor, de az út legvégén helyükre kerülnek a dolgok, helyére kerül minden és mindenki. Méltó helyére került Kinga is, az emlékezet örökkévaló kastélyába, a magyarok és a lengyelek szíve közepébe...

1999. június 16-án érkezett II. János Pál Ószandecre, hogy szentté avassa Boldog Kingát. Erre az alkalomra készítette két székely testvér, Both László és Both Imre azt a gyönyörű székely kaput, ami itt áll a kolostor előtt. Áll a székely kapu, és hirdeti, hogy lengyelek és magyarok örök barátok, örök testvérek, és soha sem tagadhatjuk meg egymást. Hirdeti a székely kapu Szent Kinga és Szent Hedvig emlékezetét, hirdeti II. János Pál nagyszerűségét, hirdeti a kereszténység elpusztíthatatlanságát és a hit mindenhatóságát.

S ha Szindbád erre jár, hófúvásos éjszakán, hogy meglesse Szent Kinga imádságát, akkor átmegy bűnbánóan a székely kapu alatt, s leborul imádságra ő is...

...S ha végzett, s letörölte könnyeit, átballag az ószandeci főtérre. Megáll kicsit a Gödrös-ház előtt, hogy megnézzen egy régi-régi fényképet... Ó, Szindbád, te javíthatatlan... Aztán az öreg kúthoz ballag, iszik egyet a friss, jéghideg vízből, arcát is megmossa benne, s addigra megvirrad, s kirakják portékájukat a virágárusok, és kinyit az étterem – s történik mindaz, ami mindig is történt, de amit manapság olyan nagyon kell féltenünk. Szindbáddal együtt. Minekünk, korszerűtlen időutazóknak...

Limanowa felett leül kicsit a csönd. Elbabrál a széllel, elszöszmötöl a könnyeivel, és emlékezik...

1914 szeptemberére tudta már mindenki, hogy a központi hatalmak nem képesek döntő győzelmet aratni a nyugati fronton. S azt is tudta mindenki, hogy az oroszok előbb-utóbb átfogó támadást fognak indítani a keleti fronton. A német csapatok ennek ellenére nem érkeztek meg Galíciába. Így a teljes keleti frontszakasz védelme az Osztrák–Magyar Monarchia haderejére hárult. Ezt az eleve emberfeletti feladatot az tette még nehezebbé, hogy a Monarchia katonái közül a csehek tömegével szökdöstek át az oroszokhoz.

Magyarország volt akkor a Monarchia legmegbízhatóbb, leghűségesebb védelmezője, Magyarország és a magyar hadsereg volt az oroszok legelszántabb ellenfele. S ebben az elszántságban a magyarok a lengyelekre számíthattak leginkább.

December elején a harcok elérték az Újszandec–Limanowa vonalat. Az orosz VIII. hadtest december 10-én indított támadást a Jablonec-hágó ellen. Ez a hágó tartja a Limanowa–Rzegovina útvonalat, s itt a legvékonyabb az arcvonal annak ellenére, hogy ide szorul vissza az összes osztrák-magyar egység. Ide szorulnak vissza a legendás Nádasdy-huszárok, a 10-es huszárok, a jászkun huszárok és a 3-as szegedi honvéd huszárok.

December 11-én hajnalra az oroszok öldöklő küzdelemben csaknem elfoglalják az összes magyar fedezéket és védművet. A szemtanú így számol be az eseményekről:

„Limanowa ellen egyre megújultak az orosz támadások. Itt főként a 9., a 10. és a 13. huszárezred gyalogosított vitézei állottak szembe példátlan elszántsággal, s mivel szuronyuk nem volt, puskáik agyával vagdosták agyon nagy tömegben az ellenség katonáit. Tisztán az ő rettenthetetlen, bár áldozatokban gazdag helytállásuknak köszönhető, hogy ezen a kis erővel védett ponton nem tudott áttörni az ellenség. Még éjjel is megkísérelték az oroszok, hogy Limanowa és Lososina völgye ellen támadjanak. Ám minden kétségbeesett kísérletük véresen omlott össze abban a viharban, ahogyan huszárjaink rájuk csaptak. Tizenegyedikén még hajnalban is újabb orosz roham támadta meg állásainkat, s a homály leple alatt már csaknem kézre kerítették a soproni Nádasdy-huszárok fedezékeit, mikor a háború egyik legmagasztosabb jeleneteként hirtelen kiugrott fedezékéből Muhr Ottmár ezredes, s kardját magasra tartva ezt kiáltotta:

ÉLJEN A HAZA! SOPRONI HUSZÁROK UTÁNAM!”

Ennek az áldozatos, emberfeletti kitartásnak és hősiességnek köszönhetően a 39. honvéd hadosztály az ellenség hátába került, az oroszok meghátráltak, és a 39-es honvédek december 12-én az újszandeci hídon találkoztak Szurmai altábornagy seregével.

Muhr Ottmár ezredes és huszárjai nem érhették meg a diadalt. Odavesztek mindahányan.

Limanowa felett leül a csönd az őszben, és elnézegeti a világ talán legszebb katonai temetőjének keresztjeit. És elolvassa ezt:

„1914 DECEMBER 11–12-IKÉN EZREDES URUKKAL EGYÜTT HALT HUSZÁROK DRÁGA VÉRÉNEK, KEMÉNY ÖKLÉNEK, SZÓTLAN MAGYAR HŰSÉGÉNEK EMLÉKÉRE”

Olvas a csönd, és valami a szemébe mehetett, mert könnyezik, erősen. Én pedig elnézem a könnyező csöndet, nézem a kereszteket, rajtuk a magyar huszárok neveivel, és nézem Muhr Ottmár sírját.

Két Ottmárt ismertem eddig: az apámat és a nagyapámat. Most már ismrem Muhr Ottmár ezredes urat is.

És remélem, életében egyszer minden magyar gyerek eljut ide, hogy gyertyát gyújtson a magyar hősök emlékére. Addig is: nyugodjatok békében, drága magyar fiúk.