„Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj, hajóm,
Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.
Szállani, szállani, szállani egyre,
Új, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre,
Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.
Új horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.
Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.
Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.”
Így indulunk…
Ady szavával, Lord Byron hitével – egy lengyel halászhajón. S hogy világos legyen: itt és most nem a lengyel halászhajó a legnagyobb idegenség. Hanem Lord Byron lelke és kora… No és Ady beteg, öngyilkos mindent tudása.
S valójában mivégre az elindulás?
Szökés csak. Szecesszió…
Kihajózunk Hell-ből. Ennyi szecesszió maradt minekünk. Byron még saját hajót szerelt fel magának, és Albániáig repült a vízen. S még hajótörést is szenvedett, és titokzatos szkipetár rablók, a szulióták mentették meg. Aztán mocsárláz végzett vele. Most mondjátok meg, létezik romantikusabb halál egy angol arisztokratának, kit letepert az örök spleen, mint a mocsárláz?
Nekünk csak ennyi maradt. Egy vasárnap délelőtti kihajózás a Balti- tengerre. Egy izlandi költő így ír a balti-tengeri vasárnapokról:
„Meg se lepett volna, ha a macskaköves utcán végigzörög egy parasztszekér, bakján ostoros, dohogó, rekedt kocsissal, vagy ha feltűnik, mondjuk, egy ferences barát, csuklyásan, olvasóval, de mélyen megrázott, szinte megdöbbentett, hogy egy kék szemű fruska fordul ki a sarkon, épp bele a képbe, s csak úgy eltűnik egy sötét kapualjban, miközben valaki tűzpiros sávot fest kint a vízre, bearanyozza a felhők szélét, s vékony gyászfátylat terít az őszi színekre a dóm esti imára hívó, méltóságteljes harangszó kíséretével.”
Majdnem így történt mivelünk is.
Csak mi a tavaszt választottuk útitársul, és nem volt kék szemű fruskánk, sehol sem.
De a méltóságteljes harangszót hátra hagytuk, ahogy elnyelt bennünket a végtelenség.