Gdańsk II. – „Koyaanisqatsi”

Szombat reggelenként olvasható lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló húszrészes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek a népek. Hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen! Ha nem hinnék benne, magam tenném lehetetlenné. Oly bűn, melyre nincsen föloldozás. Csak a hit teheti lehetségessé.

Ember vagyok, s hiszek az emberben. Nem is az emberben. Az ember primitív lény, de az állat még primitívebb. Nem állatot kívánok, nem is embert! Többet!

S ha néha elfáradok s az állatot és anyagot irigylem: ez nem hitem megtörése, csak erőmé, mely nem semmi, de nem minden. Derék erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem fogy el. Hiszem... Nyugodt kinccsé lesz és örök haszonná.”

Csak Babits méltó a világ hatodik legnagyobb templomához. Több mint százötven esztendeig építették, 1343 és 1502 között. Ennyi ideig volt minálunk a török. Ez négy korabeli generáció – mely egymásnak adta az erőt, a hitet, az akaratot. S a Hans Duringen készíttette csillagászati órában is az örökkévalóság hite munkál.

Egy árnyék átsétál a napsütötte padlaton… A német polgárok sírkövein. Bárki lehet. Egy réges-régi német polgár az elmúlásból, a szellemvilágból? Egy lengyel – ugyanonnan? Vagy mi magunk vagyunk, és a lelkiismeretünk? Istenem… Bárki is, az ördög figyeli minden lépését, minden lépésünket. Mert bennünket akar. És meg is kap, újra és újra – de a gdański Szűz Mária-templom ígérete szerint végleg nem győzhet, soha…

Soha nem győzhet végleg a gonosz…

Mi másban hihettek volna a gdański hajógyár munkásai?

Mi másban hihettek volna Kelet-Közép-Európa nyomorúságba és rabságba hajtott tömegei a kommunizmus iszonyatos évtizedei alatt?

A gdański hajógyár e hit szimbóluma.

Mi, magyarok 1956-ban emeltük fel fejünket, és szálltunk szembe a huszadik századi nácizmus ikertestvérével, a kommunizmussal. És leverték forradalmunkat – aztán elfogadtuk a kádári alkut, és a nagyobb szelet kenyérért befogtuk a pofánkat.

A lengyelek is megpróbálták 1956-ban. De ők megpróbálták utána is. 1970 decemberében itt, a gdanski hajógyárban tört ki a sztrájk. Gomulka pedig a munkások közé lövetett, nyolcvan ember halálát okozva…

Már, akkor, a ’70-es lázadás idején itt dolgozott Lech Wałęsa, aki tagja volt az akkori illegális sztrájkbizottságnak is. Ezért egy év börtönbüntetést kapott.

Wałęsa az 1980. augusztus 14-én kirobbant sztrájknak is vezetője lett. 1981. december 11-én ismét letartóztatták, és délkelet Lengyelországba deportálták. 1983-ban villanyszerelőnek jelentkezett a hajógyárba, ahová felvették, de gyakorlatilag házi őrizetben volt. Ebben az évben megkapta a Nobel-békedíjat, de nem utazott el, hogy átvegye, mert tudta, a lengyel hatóságok nem fogják visszaengedni hazájába. A díjat felesége vette át, és a díjjal járó pénzt a Szolidaritás emigrációban, Brüsszelben élő vezetőségének adományozták.

Wałęsa aztán a szabad Lengyelország első köztársasági elnöke lett.

A történelem pedig megtette szokásos fordulatait az elmúlt huszonnégy évben is, de a gdanski hajógyár a helyén maradt, és a gdański hajógyár munkáshőseinek tetteit nem halványíthatja el semmi sem.

Ezekre a hősökre emlékeztet a hatalmas acélkereszt a gyár híres kettes kapuja előtt. Ezt a kaput barikádozták el a munkások a sztrájk idején – s ameddig ők harcukat vívták, addig idehaza, az én hazámban nekiláttak a kútmérgezésnek az aljas kommunisták.

Suttogópropaganda indult, hogy a lengyelek azért sztrájkolnak, mert nem szeretnek dolgozni. S az én népem pörköltszafttól zsíros pofával hümmögte rá az áment erre a rettenetes hazugságra, és megtagadta lengyel véreit.

Istenem, mennyire szégyelltem magam akkor…

S itt, a gdański hősök emlékei előtt kérek tőletek bocsánatot, drága lengyel testvéreim.

Itt kérek bocsánatot, a kettes kapunál. Ahol megmaradt a munkások követeléseinek kifüggesztett listája. Ahol a kerítésben áll örök mementóként az 1970-ben meggyilkolt munkások emlékműve.

Ahol áll az örök munkás, kezében sárga virággal…

Ahol a mártír Popiełusko atya vigyázza az ő népét… Őrzi a hitet, ami segít. Ami mindig segített. Wałęsa ezt mondta egyszer: „Beszélgettem a világ jelentős személyiségeivel: elnökökkel, miniszterelnökökkel, királyokkal. Egyikük sem hitte, hogy a kommunizmus 2000 előtt legyőzhető. Nem találkoztam senkivel, aki ezt lehetségesnek tartotta volna. Egyetlenegy emberrel sem az egész világon.”

Aztán legyőzték a kommunizmust. Hittel…

S a kerítés mögött még él a gyár…

Még dolgoznak az emberek – még működik a tőlük független Moloch…

Az egész világot elnyelni készülő Szörny. Wałęsa ezt is mondta:

„Túléltük a történelem néhány teljesen reménytelen korszakát.” És tényleg túléltük. Mi, megalázottak és megszomorítottak, itt Kelet-Közép-Európában.

Most már csak az a kérdés, a Molochot túléljük-e… A Szörnyet, akit egyedül a hopi indiánok tudtak megnevezni eddig: Koyaanisqatsi – ez a Szörny neve. Vagyis az egyensúlyából kizökkent világ.

Ami megváltásra vár…

A megváltás pedig itt van a templomban. A Szent Brigitta-templomban.

Ez volt a Szolidaritás temploma. Ide jártak a hajógyári munkások imádkozni, s innen járt ki hozzájuk a pap a sztrájk idején, hogy a kettes kapunál misét celebráljon.

Henryk Jankowski volt az a pap. Ide temették, szeretett templomába.

S a templom előtt áll az ő szobra, örök tanúságként, örök mementóként, s örök bizonyságául annak, amit a kommunista titkosrendőrség által brutálisan összevert, majd meggyilkolt karizmatikus lengyel pap, Jerzy Popiełusko mondott:

„A Szolidaritás azért ejtette oly gyorsan ámulatba a világot, mert nem erőszakkal harcolt, hanem térden állva, rózsafüzérrel a kezében.”

Így volt. S legyen így, majd mindig. Ebben segíts, Uram…