„Egyes lengyel elemzők azt várják, mikor lépi át a magyar hadsereg az ukrán határt”

Lengyelország és Magyarország sok tekintetben másképpen ítéli meg az ukrajnai háborút, amit sokan nem győznek hangsúlyozni. Vajon megmérgezheti ez a barátságot? És reálisan látják a lengyelek a magyar álláspontot? A 32. Karpaczi Gazdasági Fórumon a magyarul is kiválóan beszélő Maciej Szymanowski lengyel történészt és hungarológust, a Waclaw Felczak Intézet igazgatóját kérdeztük.

– Hogyan értékeli a lengyel–magyar kapcsolatokat: tényleg képes az ukrajnai háború megmérgezni a több száz éves barátságot?

– Néhány nagyon furcsa éven vagyunk túl Európában: a miniszterelnökeink és minisztereink a világjárvány miatt alig találkoztak. Márpedig a mai világban a személyes kapcsolatok hiánya bizony sok lehetőséget ad a dezinformációra. És mondjuk ki nyíltan, az Európai Unióban nem mindenki van oda a magyarokért és lengyelekért politikájuk miatt. Innen indultak a kapcsolatok, erre jött rá a háború. Pontosabban a háború már kilenc éve tart, mióta Oroszország elfoglalta a Krímet. 

Ez majdnem egy évtized, és az elemzőink szerint még legalább ugyanennyi ideig elhúzódik majd.

 Ezzel Közép-Európában nem mindenki ért egyet, beleértve a magyarokat is. De tavaly tavasszal Csehországban még a szakértői körökben is általános volt a meggyőződés, hogy a háború legfeljebb száz napig dúl még. Mindenki rajtam röhögött, amiért a lengyel elemzők egészen mást mondtak. Sajnos úgy tűnik, nekünk volt igazunk. Visszakanyarodva, a kapcsolatok ettől még jók. Főleg, ami az Európai Unió megítélését illeti. Értjük, de legalábbis érezzük, mekkora sokk lenne, ha egy gazdasági unióból politikai unióba lépnénk át. A keletről kétségtelenül markáns véleménykülönbség van a két ország között az ukrajnai fegyverszállítmányok ügyében. A délről viszont osztozunk a félelemben a közel-keleti és afrikai illegális migráció miatt. Az északot megint csak másképpen látjuk: szerintünk a globális felmelegedés következtében majd a napsütötte Balti-tengernél pihenhetünk, a magyarok viszont más miatt aggódnak.

– A mindennapi lengyel emberek mennyire találkoznak a magyar állásponttal?

– A Waclaw Felczak Intézettel néhány hónappal ezelőtt végeztünk egy nagyon alapos kutatást a témában, szóval szociológiai tényekre és nem véleményekre támaszkodom. 

Az olyan alapvető kérdésekben, mint hogy a magyarok becsületesek-e, szeretnek-e a dolgozni, szeretik-e a lengyeleket – gyakorlatilag semmi nem változott a három évvel korábbi felméréshez képest.

 Nagy különbség van a magyar–orosz, illetve a magyar–belarusz viszonyt illetően. Ugyanakkor soha semmi olyanról nem hallottam, hogy magyaroknak Lengyelországban, vagy lengyeleknek Magyarországon bármilyen problémájuk lett volna. Mindenesetre biztosan nem voltak nagyobb problémák, mint a lengyel családokban, akik most azon vitatkoznak, hogy kire szavazzanak majd a választásokon.

– Értik a magyarok problémáját a kárpátaljai helyzetről?

– A lengyel–magyar kapcsolatok történetében soha nem volt még ennyi elemző Lengyelországban, aki azt állítja magáról, hogy ért Magyarországhoz. Elsöprő többségük nem beszél magyarul, alig olvasott Magyarországról, sőt soha nem is járt még Magyarországon. Vannak persze néhányan magyarul beszélők, sőt magyar származásúak is, akik nagyon szívesen nyilatkoznak a lengyel sajtónak. Ők olyan nézeteket képviselnek, mint a 30-as években a francia tábornokok, akik úgy képzelték, a következő világháború pontosan ugyanúgy fog kinézni, mint az előző. 

A mi „kiváló elemzőink” szintén folyamatosan arra várnak, hogy mikor lépi át a magyar hadsereg az ukrán határt, hogy elfoglalja Kárpátalját.

 Erről persze mindenki hall Lengyelországban. Arról csak a lengyelek egy apró töredéke tud, hogy milyen problémái vannak a kárpátaljai magyar kisebbségnek, vagy hogy hány magyar származású halt meg az ukrán fronton. A német tulajdonú médiában erről semmi nem jelenik meg. Lehet inkább a német elemzőknek kellene feltenni a kérdést, hogy a német tulajdonú lengyelországi médiában miért domborítják ki ennyire, hogy a magyarok nem segítenek, ahelyett, hogy azzal foglalkoznának, a németek miért nem segítenek?

– Kell-e temetnünk a visegrádi négyeket?

– Orbán Viktor azt mondja, a világ legszebb részén élünk. Igaza van. Ugyanakkor mind az első, mind a második világháború legkeményebb frontjai is itt húzódtak. Hozzáteszem, a fél évszázados hidegháború legforróbb frontvonala is a mi országaink között húzódott. Nem véletlen: aki Közép-Európát ellenőrzi, az egész Európát ellenőrzi. Tehát ha bármilyen veszekedés támad a visegrádi négyek között, vagy más közép-európai együttműködésekben, akkor mi, csehek, szlovákok, lengyelek és magyarok biztosan a vesztes oldalon találjuk magunkat. Ebben a helyzetben mindig csak egy győztes lesz, aki nem szövetségesünk sem az Európai Unióban, sem a NATO-ban.

– Van olyan forgatókönyv az októberi lengyel választásokon, ami alapvetően írhatja át a lengyel–magyar kapcsolatokat?

Közép-Európa, sőt az egész Európai Unió számára a lengyel–magyar kapcsolatok mindig kulcsfontosságúak voltak.

 Olyan időkben élünk, mikor egy dolog az uniós szerződés, és egy másik a valóság. Hogy konkrét példát mondjak: az Európai Tanácsot meg lehet kerülni miniszteri szintű döntésekkel arról, hogyan osszuk el a migránsokat. Másfelől ugyanakkor elég két ország – az egyiket Magyarországnak, a másikat Lengyelországnak hívják –, amelyek kormányfői nemet mondanak, és máris vége a kvótáknak. Két ország blokkoló kisebbsége is elég. Nem tudom, hogy egy országnak lehet-e ilyen ereje. Többek között erről is szól a lengyel választás.

– És a jövőre esedékes európai parlamenti választások összekovácsolhatják a szövetséget?

– Most már igazán itt van az ideje, hogy a régió jobboldali pártjai alakítsanak egy európai frakciót. Ha a közvélemény-kutatások nem hazudnak, egy ilyen jobboldali frakció még mindig az Európai Parlament második-harmadik legnagyobb ereje lehetne. Mármint, ha létrejön. Ha az egyes tagországok jobboldali pártjai kicsit visszavesznek saját ambícióikból. Azzal, hogy életre hívtuk a visegrádi négyeket, bebizonyítottuk, hogy politikailag érett nemzetek vagyunk. Nagyon nevetséges lenne, ha ugyanezt az együttműködést nem tudnánk összehozni az európai választások után is. A jobboldal általában a földön jár, nem gondolkodik olyan ideologikusan, mint a baloldal. A régiónk jobboldali választói soha nem fogják megbocsátani politikusaiknak, ha olyan témákig süllyedünk, mint például az eletromobilitás, ahol már az elektromos autókat is betiltanák. 

Óriási szükség van a racionális gondolkodásra, különösen a brexit után. Ez az a feladat, ami a jövőben létrejövő, nagy jobboldali frakciónak kellene megoldani. És ebben óriási felelősség nehezedik a nagyszámú és stabil magyar jobboldalra.

Borítókép: Maciej Szymanowski lengyel történész és hungarológus, a Waclaw Felczak Intézet igazgatója (Forrás: Waclaw Felczak Lengyel–Magyar Együttműködési Intézet)