Néhány hónappal ezelőtt Szadik Al-Nabulszi, egy a Hezbollah siíta terrorszervezethez kötődő kommentátor azzal fenyegette meg az amerikaiakat, hogy ha az Egyesült Államok célba veszi Irán úgynevezett ellenállási tengelyét, akkor ezek a csoportok viszont célba vehetik a térségben lévő amerikai hadihajókat, beleértve a Gerald R. Ford repülőgép-hordozót is.
Ha a libanoni ellenállás vagy az ellenállási tengely ellen használjátok a tűzerőtöket, akkor a pokol kapuit és ablakait nyitjátok meg magatok előtt. Azt mondom az amerikaiaknak: emlékezzenek arra, hogy mit tettek veletek Libanonban, és hogyan vonultatok ki sietve
– idézi Al-Nabulszi szavait a The Washington Institute amerikai agytröszt írása.
De mire is kell emlékeznie az amerikaiaknak? A válaszhoz több mint négy évtizedet kell visszamennünk az időben. A nyolcvanas évek elején Libanon az 1975-ben kezdődött polgárháború árnyékában élt. 1982-ben nemzetközi békefenntartó erők érkeztek az országba, amelynek amerikai, francia és olasz egységek voltak a tagjai. A feladatuk az volt, hogy segítsenek helyreállítani a kormány hatalmát, a helyiek azonban fenntartásokkal fogadták őket.
Negyvenegy éve ezen a napon, 1983. október 23-án hajnalban egy sárga Mercedes-Benz teherautó érkezett meg a nemzetközi békefenntartók amerikai egységének is otthont adó bejrúti reptérre. Akadálytalanul eljutott a katonák barakkjaihoz, ahol néhány perccel fél hét előtt felrobbant.
A detonáció akkora volt, hogy a négyemeletes épület szabályosan leszakadt az alapjáról, több mint háromszáz alvó amerikai katonát temetve maga alá. Közülük kétszáznegyvenegyen holtan kerültek elő a romok alól, mintegy hatvanan pedig megsérültek.
Nem sokkal később egy másik merénylő a francia békefenntartók barakkjánál robbantott, itt ötvennyolcan haltak meg. A két robbantásnak a katonákon kívül hat civil áldozata is volt.
Az eset mély megdöbbenést keltett az Egyesült Államokban, és különösen súlyosan érintette a tengerészgyalogságot, amely a második világháború Ivo Dzsima-i csatája óta nem vesztett ennyi embert egyetlen nap alatt.
Caspar Weinberger akkori védelmi miniszter vizsgálóbizottságot állított fel R.L.J. Long admirális vezetésével, hogy megvizsgálják az eset körülményeit, és hogy el lehetett-e volna kerülni a tragédiát. Az okok között a Long-bizottság kiemelte a a tengerészgyalogság szárazföldi parancsnokát támogató célzott hírszerzés hiányát. Mint megállapították, a parancsnok kevés konkrét információt kapott, és azokat sem időben.
Azt hivatalosan csak két évtizeddel később állapította meg egy amerikai bíróság, hogy bár a merényletet az Iszlám Dzsihád terrorszervezet vállalta magára,
az utasítás valójában Iránból érkezett.
Egy polgári perben korábbi amerikai katonai tisztségviselők azt vallották, hogy az amerikai hírszerzés 1983. szeptember 26-án elfogott egy iráni üzenetet, amely a Hezbollahot „az Egyesült Államok tengerészgyalogosai elleni látványos akcióra” utasította. Tragikus módon azonban az információ elkeveredett a bürokrácia útvesztőiben, és csak két nappal a merénylet után került elő.
Az üzenetben a teheráni hírszerzési minisztérium utasította Irán damaszkuszi nagykövetét, Ali Akbar Mohtasemit, hogy vegye fel a kapcsolatot Husszein Muszavival, a Hezbollah elődjeként számon tartott Iszlám Amal vezetőjével, és utasítsa, hogy vegye célba a tengerészgyalogosokat és a nemzetközi békefenntartó kontingenst.
A siíták hosszú évtizedek óta ott voltak Libanonban, és attól kezdve, hogy Iránban 1979-ben győzött Khomeini ajatollah, Iránra tekintettek – magyarázza az előzményeket Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő.
