1897. szeptember 20-án született Tamási Áron

Tamási Áront is Erdély adta a magyarságnak, hogy emberségével és művészetével emberi és nemzeti hivatását betölthesse.

Az idős Tamási Áron. A Hét, 3. (1972) 38. sz. 4.

Amint Apáczai Csere Jánost, Dsida Jenőt, vagy épp a Jézusfaragó ember szerzőjét, Nyirő Józsefet és alkotásaikat, úgy a katolikus Tamási Áront is Erdély földje adta a magyarságnak, hogy emberségével és művészetével emberi és nemzeti hivatását betölthesse. Tamási annak az újjáéledő erdélyi irodalmi vonulatnak nagy formátumú alkotói közé tartozott, akikben legsajátosabb formában egyszerre volt megtalálható a fajtájukhoz, a hazai röghöz való ragaszkodás az európai kultúrába való bekapcsolódás igényével. A Hargita nyugati oldalán, a Fehér-Nyikó felső folyásánál, a székely fővárostól, Székelyudvarhelytől 13 km-re terül el Farkaslaka, Tamási Áron faluja, ahol az író egy székely, szegényparaszti családba, Tamás Dénes és Fancsali Márta harmadik gyermekeként megszületett.

Zsögödi Nagy Imre rajza Tamási Áronról. Művelődés, 25. (1972) 11. sz. 10.

A szülőházára kitett táblán olvasható felirat szerint 1897. szeptember 19-én látta meg a napvilágot, s halotti anyakönyvi kivonata, továbbá a gyulafehérvári püspökség levéltárában őrzött anyakönyv, és egyéb iratok is a szeptember 19-i dátum helyességét erősítik meg, azonban a Magyar életrajzi lexikon és más források alapján az 1897. szeptember 20-i születési dátum terjedt el, melyet ugyancsak további hivatalos dokumentumok, valamint a község plébániájának bejegyzése támasztanak alá.

Édesanyja, kinek mongolos vágású szemében tiszta mosoly fénye csillogott, tizenegy gyermeknek adott életet, akik közül 1910-ben egy hét alatt hárman hunytak el himlőben, s akik közül összesen öten érték meg a felnőttkort. Ezek az adatok egyúttal a korabeli székely szegényparasztság egészségügyi állapotaira is rávilágítanak. Tamási, aki később eredeti vezetéknevét egy „i” betűvel egészítette ki, saját elmondása szerint édesapjától a sűrű kedélyt, a világjavító indulatot és a formaérzéket, míg édesanyjától humorát, a lélek és a szív költői libbenéseit örökölte, az ősöktől pedig, akik őrködtek a szabadság jussa fölött, a virrasztók szimatát. Szülőfalujáról egyik vallomásában a következőket mondta: „Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem.” Bölcső és Bagoly című regényes önéletrajzából megtudhatjuk, hogy édesapja milyen kemény életre készítette fel, s hogy Tamási a „testi és szellemi gyöngyök csillogása” mögött a szépséget és igazságot látta és kereste.

Gyermek volt, mikor egy baleset következtében elveszítette egyik ujját, s mivel így a mezőgazdasági, paraszti életformára kevésbé volt alkalmas, iskolába adták. A Magyar életrajzi lexikon és más források szerint a székelyudvarhelyi római katolikus gimnáziumban érettségizett 1917-ben, megint más források alapján 1917-ben Gyulafehérváron tett hadiérettségit, majd az olasz frontra került. Miután hazatért, a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, de amikor a jogon román lett a tanítás nyelve, a Kereskedelmi Akadémiára iratkozott át, és később itt is diplomázott, s első elbeszélése megszületésekor még ugyancsak itt volt diák.

A háborús összeomlás utáni helyzet, az erdélyi magyar lélek állapota olyan kétségbeesést és egy igazabb élet utáni vágyakozást idézett elő nála, hogy megírta első elbeszélését: Szász Tamás, a pogány című novelláját, mellyel megnyerte a Keleti Ujság című kolozsvári lap 1922-es novellapályázatát. Rövid ideig banktisztviselőként dolgozott Kolozsvárott, majd a világlátás és meggazdagodás reményében Amerikába utazott, s 1923 és 1926 között többnyire New Yorkban élt, ahol szintén banki tisztviselőként tevékenykedett. Amerikában is írt novellákat, melyeket hazaküldött Erdélybe. Azonban a tervezettnél jóval kevesebb időt töltött Amerikában, ugyanis az ottani kapitalista közeg pénzsóvár, törtető világából Erdély hazahívta őt. 1925-ben jelent meg első novelláskötete Lélekindulás címmel. Első regényében, a Szűzmáriás királyfiban (1928) ugyancsak a székely lélek és sors esszenciáját adta vissza.

Az idős Tamási Áron. A Hét, 3. (1972) 38. sz. 4.

Mondják, hogy amint a zenében Kodály Zoltán, illetve Bartók Béla, a lírában pedig Illyés Gyula, úgy szólaltatta meg népiségünk szólamait legérettebb műveiben Tamási Áron, akit Móricz Zsigmond mellett a magyar novella újjáteremtőjének is joggal nevezhetünk. Egry Józsefhez, a balatoni Istenlátás festőjéhez hasonlóan Tamási Áron alkotásaiban lényegében azt az érzésmélységet és értékrendet hozta el a szétszakított magyar irodalomban, mely által a székely népi katolicizmus misztikumával átszőtt, a székely nyelvezettel és furfangossággal ékesített erdélyi Istenlátás szerzőjének tekinthetjük. Regényei, novellái és színművei maguk is festmények, ám azokon nem elég a természet igazságait visszaadó színeket szemlélni, hanem azok mögé is kell látni, ugyanis ezen alkotások a már Tamási életében kiveszőben lévő értékrend festményei. Amint azt maga az író összefoglalta: „Új embert kell nevelni, helyesen. Akinek öröm lesz lelkileg és erkölcsileg is élni, és élhet is úgy.” Tamási spiritualizmusa, melynek középpontja a minden élet és jelenség mögött álló Isten hatalma és szeretete, ott van a hargitai vihar tombolásában, az örökké zöld Székelyföld ősi fenyőinek tetején kirajzolódó keresztekben, vagy épp a Sóvidékre világító első csillag kacagásában. A Hargitából a pusztító vihar után ködként felszálló hatalmas felhők: a béke. A havasi legelők levegője: a megnyugvás. A székelyföldi bölcs temetők kopott keresztjei: az emberszeretet. A Nemere valaha volt korok dalait idéző sikoltása: a remény és a hit. S mindezek összessége nem más, mint maga az igazság, a szülőföldünkhöz való feltétlen ragaszkodás. Ez Tamási világa, s ebben áll ereje is, mellyel Dsida Jenőhöz hasonlóan az isteni mélységből áradó humánum evilági tolmácsa: „… megfogadtam, hogy a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom hordozni, bármerre vezéreljen is az utam” – mondja Ábel-trilógiájának hőse. Ábel útját megismerve mi magunk is feltesszük a kérdéseket: hol van az igazság? Mi az élet értelme, mi célból vagyunk itt a földön? S végül szívünk elvezet minket a válaszhoz: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy az 1930-as években már – főként Ábel igazságkeresésének köszönhetően – Tamási Erdélyben és országosan is ismert és elismert író volt.

A fönt idézett sorokat sem lehet elégszer újra elolvasni és értelmezni. Amint a Tamási Tulipános téli sapka című novellájában írottakat sem: amíg valaki embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas. Tamási az a szerző, akit olvasója nem csupán művészetének csodái, hanem emberi értékei miatt is tisztel és szeret. A háború után Magyarországra költözött, ahol 1949 és 1953 között részlegesen elhallgattatták. Üdvözölte az 1956-os forradalmat, melynek napjaiban több írása jelent meg. A forradalom leverését követően is tevékenyen alkotott. 1960-ban jelent meg Szirom és Boly című regénye, mely a bukovinai székelyek sorsát szemlélteti egy Dunántúlra telepített család történetének bemutatásával.

Tamási Áron sírfelirata. A szerző felvétele 2012 júniusából.

Az eredetileg három részesre tervezett önéletrajzi regényciklusba illeszkedve, a Bölcső és Bagoly folytatását, a Vadrózsa ága című, befejezetlenül maradt regényét utolsó szerelmének és feleségének, Bokor Ágotának mondta tollba, neki írta és ajánlotta. „Az életem, eleitől kezdve, tele volt vadrózsaágakkal. Néha a dér megcsípte vagy a fagy elcsípte ezeknek az ágaknak a rügyeit, de volt úgy, hogy a rózsaszín virágok pillangók módjára teleülték, s majd bogyókkal is kedveskedtek.” – indítja ezen írás első fejezetét.

A székelyek és az egész magyarság közbenjárója, 1966. május 26-án hunyt el Budapesten. Földi maradványait végakaratának megfelelően szülőfalujában, a két cserefa között, kopjafával megjelölt sírban helyezték örök nyugalomra. Nyughelyével szemben a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor által a székelység és Tamási Áron életművének szimbolikus szobraként hargitai vulkáni kőből faragott emlékmű áll, mely az író tolla által életre keltett alakokat ábrázolja.

Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor hargitai vulkáni kőből faragott emlékműve Tamási Áron sírjánál, a park felől nézve. A szerző felvétele 2013 júniusából.

Nem az őszben, de a nyárban jártam először Tamási Áron sírjánál. A vadgyümölcsök még nem hullottak, de még Farkaslakán is szokatlanul fülledt nyár volt, mint Tamási több írásában. S akkor megértettem, mit jelent, hogy egy sírhely visszatükrözi a Mindenható földi létben megnyilvánuló végtelen kegyességét.

Czegő Zoltán egykori szavaival: „A temetők sosem visszhangzanak. Tamási Áron sírja igen.”

Érdemes elolvasni a sírfeliratot: „»Törzsében székely volt,/ Fia Hunniának,/ Hűséges szolgája/ Bomlott századának.« Tamási”. Tanulságos élet és életmű minden magyar ember számára.

A szerző Raffay Andrea ügyvivő szakértő

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható el.

Mihályi Magdolna kapja idén a Tamási Áron-díjat

Szeptember 20-án 15 órakor megkoszorúzzák Tamási Áron budapesti lakhelyénél, az Alkotás utca 51/b számú ház falán elhelyezett emléktáblát. Jelen lesz a Székelyföldi verstábor két állandó művészmentora, Kubik Anna és Rubold Ödön is. (MN)