„De az ön műveit szeretem”

Készített szobrot G. B. Shaw Nobel-díjas drámaíróról és Erzsébet királynőről (akkor még hercegnő) is. Az első világháborúban a sajtó-főhadiszálláson szolgálva portretírozta a Monarchia főtisztjeit. Ö készítette az 1921-ben a Szabadság téren felállított irredenta szoborcsoport egyik művét, a Horthy-korszak talán legfőbb politikai törekvését reprezentáló Északot. Három évtizeddel később Sztálin 70. születésnapjára alkotta meg a Hála című szobrát, kitüntetett figyelemmel fogadták a Szovjetunióban, 1955-ben a neves orosz szobrásszal, M. G. Manyizerrel élő televízió-adásban formázták meg egymás portréját egy egyórás versenyen. Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884—1975) kétszeres Kossuth-díjas szobrászművészről mindezért sokan úgy tartják, hogy a mindenkori hatalom hivatalos szobrászaként felróhatóan simulékony volt, holott ő maga azt állította, a politika soha nem érdekelte.

A göcseji tanító, Strobel Zsigmond és Hampó Rozália harmadik és egyetlen felnőttkort megért közös gyermeke az egyik legnépszerűbb magyar szobrászművész lett. Kisfaludi Strobl Zsigmondot a nyugati és keleti művésztársadalom egyaránt ismerte és elismerte, a harmincas években műtermet tartott fenn Londonban és Budapesten is.

Vitathatatlan, hogy – akárcsak a film – a szobrászat is nagyon költséges művészeti ág, ezért főként a közterekre kerülő műalkotások esetében szinte lehetetlen függetleníteni a politikai hatalomtól.

Az 1911-ben készült Finálé komoly elismerést hozott
Fotó: Fotók: Göcseji Múzeum

Kostyál László művészettörténészt, a zalaegerszegi Göcseji Múzeum igazgatóhelyettesét, aki doktori disszertációját Kisfaludi Strobl Zsigmond életművének szentelte, arról kérdeztem, kimutatható-e jelentős különbség a londoni és a budapesti műtermekben születő alkotások között, érzékelhető-e olyan művészi törekvés, amely az itthoni politikai kontextus miatt háttérbe szorult, de Londonban erőteljesebben érvényesült.

– Ha egy szobrász köztéri alkotásokban gondolkodik, nem lehet túl finnyás a megrendelőt illetően, ellenkező esetben kizárólag a műtermének dolgozik – mutatott rá a művészettörténész.

Hangsúlyozta, Kisfaludi Strobl Zsigmond kapcsán nem egy megélhetési szobrászról beszélünk, hanem elsősorban egy olyan művészről, aki hét évtizedes pályája során mindvégig ugyanabban az akadémikus, klasszikus stílusban alkotott, amelyben hitt, és minden politikai kontextusban megtalálta a lehetőséget, hogy művészetét kiteljesítse, ugyanakkor a politikummal szemben mindig a művészetet helyezte előtérbe, de a művészi irányzatok divatjától is távol maradt. Mint rámutatott, ezért nem találhatunk lényeges különbséget a Londonban vagy Budapesten készült művek között.

– Régimódi művész vagyok, nem absztrakt. Az érthetőséget keresem. A szoborban legyen dinamikus erő, mondjon valamit, és hasson a szemlélőre. Azok a művészek, akik más művészek munkáit nézik, amikor dolgoznak, sohasem alkothatnak eredetit. Az igazi művészet legnagyobb mestere a természet – vallotta Kisfaludi Strobl Zsigmond, aki a budapesti Képzőművé­szeti Főiskolán 1960-ig, több mint három és fél évtizeden át számos művészgenerációnak mutatott példát a klasszikus szépség szolgálatából.

A népszerűsége a klasszikus szemlélethez való ragaszkodással is összefügghetett, hiszen akik szobrokat rendeltek, főként ezt a fajta szépséget keresték, és nem azt a sokszor kegyetlenebb reflexiót, amellyel a modern irányzatok viszonyultak a világhoz.

A művészettörténész George Konody londoni művészeti író példáját idézte, aki egy portrét rendelt Kisfaludi Strobl Zsigmondtól, amin a művész nagyon meglepődött: Mr. Konody, ön mindig a legmodernebb művészekről ír, miért velem akar portrét készíttetni? – Tudja, művész úr, én azokról írok, de az ön műveit szeretem – felelte a műkritikus. Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrainak jellemzője, hogy bennük van egyéniség, a karakter típusa és egy csöppnyi idealizálás is – mutatott rá Kostyál László.

Eladható művészet témában is érdemes vizsgálni ezt az életművet, és bár a szobrásznak nem volt a mai értelemben vett menedzsere, mindig utat talált a következő megrendelőig.

– Indulásakor a támogatói szinte mindegyike szabadkőműves volt, és ő maga is tagja volt a Progressio páholynak. Ez is segítette a pályáját, de különös tehetsége volt ahhoz, hogy nagyon céltudatosan meg tudta találni azokat az embereket, akik mindig a következő lépcsőfokra segítették – mondta a művészettörténész, és felidézte a G. B. Shaw-portré történetét.

Kisfaludi Strobl Zsigmond baráti kapcsolatokon keresztül a budapesti Szépművészeti Múzeum akkori főigazgatójának, Petrovics Eleknek írt, hogy a Szépművészeti kérjen egy portrét Shaw-tól, illetve egy ülést Kisfaludinál.

Ebből aztán barátság lett és a magyar portréművészet egyik legkiemelkedőbb portréja. G. B. Shaw leírta, hogy fiatal íróként az is segítette nemzetközi hírnévre jutni, hogy Rodin megmintázta a portréját, és ő most ezt a segítséget egy másik szobrásznak szeretné továbbadni, ezért is vállalta el, hogy Strobl Zsigmond 1935-ös londoni kiállításának megírja a katalógusszövegét.

George Bernard Shaw

Az elkészült portré olyannyira tetszett neki, hogy a dolgozószobájából kirakta Rodin szobrát, Strobl Zsigmondét tette a helyére, és a magyar szobrásznak erről egy fényképet küldött, hátán a felirattal: a szobor jobb, mint az eredeti.

A felújítás alatt álló Göcseji Mú­zeum vándortárlatot indított útnak Kisfaludi Strobl Zsigmond munkáiból. A tárlat kurátora, Kostyál László által kiválasztott harmincegy kisplasztika, tíz érem és két festmény a szobrász műterméről a veszprémi megállót köve­tően csütörtöktől a sárvári Nádasdy Ferenc Mú­zeumba érkezik, júniusban pedig a szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeumban nyílik kiállítás Kisfaludi Strobl Zsigmond műveiből.