Egy boldog asszony a múltból

Abban a korban írt, amikor az úrilányokat még a regényolvasástól is tiltották. Tizenhét éves korától publikált tárcákat, útleírásokat, novellákat. Meghonosított egy máig használatos újságírói módszert, és az egyik legtermékenyebb női író volt a ma 180 éve született Beniczkyné Bajza Lenke.

Beniczky-Bajza Lenke Fotó: Digitális Képarchívum - http

A jószerével apánk gyűjtötte többezres könyvtárunkból majdnem teljességgel hiányoztak a női írók. Pontosabban: teljesen hiányoztak. Én sokáig azt hittem, hogy az írás az valami olyan férfimesterség, mint például a bányász vagy a matróz. Hogy írtam verseket és elkezdtem írni egy kisregényt (egy rózsaszín kockás füzetbe, amit később szó szerint megettem – gondolom, ezt hívják írói válságnak), arról mélyen hallgattam.

Néha viszont valahonnan, feltételezem, kevésbé „igényes” háztartásokból anyánkhoz kerültek például Gulácsy Irén és Beniczkyné Bajza Lenke regényei. Röstellkedve olvasta el őket, és soha nem ajánlotta, mint a többi olvasmányát szokta. De ha már ott voltak, én is kézbe vettem. A Fekete vőlegények vagy a Jezabel nem tudott megfogni, annál inkább – számomra ma is érthetetlen módon – Beniczkyné Bajza Lenke Végzetes tévedés című regénye. Ennek az írásának köszönhetően jegyeztem meg a nevét.

Tegnapelőtt éjjel újraolvastam, és megmagyarázhatatlan számomra, hogy miért vesztegettem erre az időt. Miért nem tudtam letenni, hiszen a történet mesterségesen bonyolított, a konfliktusok, bár vannak, nem igaziak, a főúri világ, amelyben játszódik a történet, meglehetősen színtelen, hamis, a nem főúri helyszínek leírása elnagyolt, pontatlan, a fordulatok, a „titkok” kitalálhatók, sablonosak. A regény mégis egy izgalmas krimi, amelynek feszültsége, ritmusa majdhogynem töretlen, a jellemek kidolgozottak. Most, az újraolvasáskor szembesültem azzal, hogy ez volt Bajza Lenke utolsó regénye, 1904-ben, halála előtt egy évvel jelent meg és 1909-ben ismét kiadták, Mikszáth Kálmán előszavával.

Ebből az előszóból idézek: „Végre egy boldog asszony! S még hozzá irónő, ami kétszeres csoda. Mert az irói világban még ritkább a boldogság, mint egyebütt. Más fajta ember boldog lehet, ha ő magának semmi baja nincs s dolgai jól mennek, de az irónak az érzékeny lelkénél fogva a mások bajai is fájnak. Világfájdalom, melancholia vesz erőt e gyakorta abnormis természeteken, az élet sötét oldalainak festésébe azért merülnek el, de azok se mindig boldogok, akik felderítik az olvasót; mint ahogy a vidáman szökellő forrás gyakran éles, nagy sziklák közül tör ki, úgy serked ki a humor is nem egyszer fájdalmas sebek alul.”

De ki is volt ez a „boldog asszony”? Miért adta írásra a fejét egy olyan korban, amikor ez fölöttébb szokatlan volt, sőt magától a regényolvasástól is tiltották az úrilányokat? „… leánya Bajza Józsefnek, a rendkivül tisztelt költőnek. Olyan volt ő, mintha nem is az anyja szülte volna, hanem Bajza gondolta volna ki. A híres császárfürdői bálokon, a platánok alatt, a legkáprázatosabb jelenség, a legjobb csárdás tánczosné, kit országszerte emlegetnek. Már korán megmozdul benne az irodalmi hajlam, nem csak kotillion-emlékeket őriz a titkos fiókjában, de kéziratokat is, melyek lázasan szaporodnak…” – írta Mikszáth.

Száznyolcvan évvel ezelőtt született Pesten, tizenöt éves korában férjhez ment Heckenast Gusztáv könyvkiadóhoz, Heckenast-Bajza Lenke néven közölte első írásait a Nővilág című lapban, ahol külföldi divatújdonságokról, világhírű színésznők és énekesnők fellépéseiről tudósított, útirajzokat állított össze. Ő honosította meg azt a máig alkalmazott módszert, hogy külföldi lapokból átvett cikkeket „átdolgozott”, de írt tárcákat, „beszélyeket” is. (Ez utóbbiakat később több kötetbe gyűjtve kiadták.)

Első regénye 1857-ben jelent meg. Nem tudok ellenállni, hogy ismét ne Mikszáthot idézzem: „Bajza Lenkének, akármilyen jól választott volna is, éreznie kellett lassankint, hogy jobban is választhatott volna, rövid idő alatt felbontotta házassági kötelékét s 1862-ben Beniczky Ferencznek, a pestmegyei fiatalság egyik legképzettebb vezér alakjának nyujtotta kezét.”

Ez a házasság lehetővé tette, hogy az összes női író közül a legtermékenyebb legyen, akinek évente nem egy, hanem két vagy akár három regénye is megjelent, az 1860-as, 1870-es évek szépirodalmi lapjai ezeket folytatásokban közlik, nem beszélve arról, hogy sűrűn jelentek meg novellái is különféle kiadványokban. Ő lesz az első női író, akit „az irodalmi férfiak bevesznek a czéhbe”: 1878-ban a Petőfi Társaság tagjává választotta. Férje néhány évig volt az állami színházak intendánsa, nem csoda, ha Bajza Lenke színműírással is próbálkozott. Rhea grófnő című négyfelvonásos darabját 1886-ban, A miniszterelnök szünideje című vígjátékát rá két évre mutatták be, mérsékelt sikerrel. Valahol olvastam és nagyon megjegyeztem: „A Nemzeti Színház közönsége felette hűvösen fogadta.”

Bajza Lenke 1905. április 2-án halt meg (férje szűk másfél hónappal élte túl), a Fiumei úti temetőben nyugszik, egy térdre boruló angyal őrzi az álmát. Lehet, keveseknek jut eszébe az az ünneprontó gondolat, hogy ez a szobor valamelyest hasonlatos Bajza Lenke regényeihez. Mert ő francia mintára írta azokat, magyar(os) nevet adva a szereplőknek és magyar környezetbe helyezve őket – és a szobor sem magyar szobrász alkotása: eredetije állítólag egy genovai temetőt díszít. Ám maradjunk a sírfeliratnál: „Eszményi volt élete, áldott legyen emléke.”