A jószerével apánk gyűjtötte többezres könyvtárunkból majdnem teljességgel hiányoztak a női írók. Pontosabban: teljesen hiányoztak. Én sokáig azt hittem, hogy az írás az valami olyan férfimesterség, mint például a bányász vagy a matróz. Hogy írtam verseket és elkezdtem írni egy kisregényt (egy rózsaszín kockás füzetbe, amit később szó szerint megettem – gondolom, ezt hívják írói válságnak), arról mélyen hallgattam.
Néha viszont valahonnan, feltételezem, kevésbé „igényes” háztartásokból anyánkhoz kerültek például Gulácsy Irén és Beniczkyné Bajza Lenke regényei. Röstellkedve olvasta el őket, és soha nem ajánlotta, mint a többi olvasmányát szokta. De ha már ott voltak, én is kézbe vettem. A Fekete vőlegények vagy a Jezabel nem tudott megfogni, annál inkább – számomra ma is érthetetlen módon – Beniczkyné Bajza Lenke Végzetes tévedés című regénye. Ennek az írásának köszönhetően jegyeztem meg a nevét.
Tegnapelőtt éjjel újraolvastam, és megmagyarázhatatlan számomra, hogy miért vesztegettem erre az időt. Miért nem tudtam letenni, hiszen a történet mesterségesen bonyolított, a konfliktusok, bár vannak, nem igaziak, a főúri világ, amelyben játszódik a történet, meglehetősen színtelen, hamis, a nem főúri helyszínek leírása elnagyolt, pontatlan, a fordulatok, a „titkok” kitalálhatók, sablonosak. A regény mégis egy izgalmas krimi, amelynek feszültsége, ritmusa majdhogynem töretlen, a jellemek kidolgozottak. Most, az újraolvasáskor szembesültem azzal, hogy ez volt Bajza Lenke utolsó regénye, 1904-ben, halála előtt egy évvel jelent meg és 1909-ben ismét kiadták, Mikszáth Kálmán előszavával.
Ebből az előszóból idézek: „Végre egy boldog asszony! S még hozzá irónő, ami kétszeres csoda. Mert az irói világban még ritkább a boldogság, mint egyebütt. Más fajta ember boldog lehet, ha ő magának semmi baja nincs s dolgai jól mennek, de az irónak az érzékeny lelkénél fogva a mások bajai is fájnak. Világfájdalom, melancholia vesz erőt e gyakorta abnormis természeteken, az élet sötét oldalainak festésébe azért merülnek el, de azok se mindig boldogok, akik felderítik az olvasót; mint ahogy a vidáman szökellő forrás gyakran éles, nagy sziklák közül tör ki, úgy serked ki a humor is nem egyszer fájdalmas sebek alul.”