Magyar, és még nem adta meg magát

A Csoóri által megtett út és a megtett út állomásait komoly gondolatokba rögzítő bejegyzések egy igen nehéz életet mutatnak.

Két kötetben jelentette meg Csoóri Sándor naplóit az Erdélyi Szalon – IAT Kiadó. Ezek közül az első az Éji nap – nappali hold. 1955–1989. Naplójegyzetek, töredékek címet viseli (a második az 1990–2011 közötti időszakot öleli fel), és nagyon erős mondatok szerepelnek benne: „Én jó voltam példának a barátaim körében: láthatták, hogy van egy ember, aki magyar, aki még nem adta meg magát a sorsnak, aki, ha kell, politizál, ha kell, a tollat forgatja, udvarolni is kivételes helyzeteket teremtve udvarol; akiben a paraszt természetesen érintkezik a filozófussal.” Vagy: „A románok 1956 után ismét megnyugodhattak. Hiszen a magyarok ellenforradalmárok. Ez kapóra jött nekik. Ki is használták. Rengeteg embert lecsukattak. Főleg magyarokat. Minden, körülöttünk élő ország élén nemzeti kormány állt, csak a miénk nem volt az.”

Erős és sokáig kísértő mondatok ezek, a naplójegyzetek ugyanis meglehetősen szerkesztettek, bár vannak valóban töredékes ötletek is közöttük, de a bejegyzések túlnyomó többsége nagyon komoly gondolkodót sejtet. Igen, a komoly és a gondolkodó itt a kulcs­szavak: egy nemzetéért aggódó, napi csatározásokban örömét egyre kevésbé lelő, magánéletében is viharos kapcsolatokat megélő ember feljegyzései ezek; és sehol nincs bennük humor, könnyedség, feloldozás, viszont annál több keserűség, csalódás és düh, amely rendre átfordul filozofikus ténymegállapításokba.

Csoóri Sándor jelentőségét és életművét mindannyian ismerjük, de naplója tovább árnyalhatja a képet – azontúl, hogy részben és halványan valamiféle nosztalgiát is érezhetünk azok után az idők után, amikor egy „Tiszatáj-botránynak” országos kulturális súlya volt és lehetett, vagy amikor a mai kulturálisan megosztott szféra tagjai még együtt tudtak tanácskozni a karaktergyilkossági kísérletek és a jól látható repedések ellenére is. A Csoóri által megtett út és a megtett út állomásait komoly gondolatokba rögzítő bejegyzések egy igen nehéz életet mutatnak, amelyben az írónak folyton szembesítenie kellett magát azzal, hogy amit éppen tesz, az helyes-e, és milyen szempontokból helyes… vagy helytelen.

Egészen emberközelivé válnak a mára tankönyvízűvé lett szerzők, hiszen Csoóri kortársaiként éppen olyan kicsinyes vagy ritkábban emberi nagyságról tanúskodó tetteik voltak, amilyenek mindenkinek, és amelyeket Csoóri gondosan dokumentált ezekben a nyilván megjelenésre szánt bejegyzésekben. (A „nyilván” szó újabb árnyalatokkal gazdagodik, amikor ilyeneket olvasunk: „Egyetlen megoldásnak látszik, hogy a naplóírás igénye nélkül ülök le egy-egy fél órára ez elé a füzet elé, s mint aki teszeget-veszeget, megpróbálok a magam világában tájékozódni.”)

Ami persze a naplókban a legérdekesebb szokott lenni, az itt is megvan: a magánélet bemutatása mindig borzongató, kivált, ha olyan szinten őszinte, mint mondjuk Móricz Zsigmond naplóiban. Csoóri Sándor itt is követi a hagyományokat, szerelmi háromszögekről számol be, az együttélés nehéz­ségeiről, olykor lehetetlenségéről („A feleségemtől évek óta már külön élek, de mégse tudtam elszakadni véglegesen. Hozzáköt a fiam, és hozzáköt az a mérhetetlen kínlódásélmény, amit miattam tíz-tizenkét év óta átélt. ­Miattam? Legalább ugyanúgy maga miatt.”), és akkor egyszer csak jön egy ilyen súlyos és egy tömb gránitból faragott gondolatfutam:

„A vers minden korban arisztokratikus műfaj volt. Kevesek érdeklődési körét elégítette ki. Ugyanígy a regény is, kialakulásának első időszakában. Akkor a gazdasági előnyök tették alkalmassá az embereket erre a szellemi fényűzésre. A meghirdetett ideológia szerint most, hogy a gazdasági kiegyenlítődés megtörtént, mindenki élhetne ezekkel a szellemi csemegékkel. De nem teszik. Ezek az arisztokratikus műfajok sokakat nem hoznak lázba. Megelégednek a rádió és a televízió percnyi érdekességeivel – ez elégíti ki a többséget. Történeteket, izgalmakat keresnek. Sokszor ebben a változatosságban találják meg az izgalmakat!”

Ami számomra különösen izgalmassá teszi a kötetet, nem más, mint a számtalan, sebtében feljegyzett, többnyire novellaötlet. Egy témahiányban szenvedő író jó pár évig elcsemegézhetne és eldolgozgathatna azokból az ötletekből, amelyeket Csoóri papírra vetett – és oda is írja rendre mögéjük, hogy „novellaötlet!”, „kidolgozni!” stb. Aki írt már és gyűjtött minden lehulló gondolatforgácsot, hogy aztán halhatatlan műveibe építse, pontosan tudja, miről beszélek, és milyen fontosak ezek a kis jegyzetek egy író életében.

Reméljük, előkerülnek a megírt szövegek is. Addig is olvasgassuk komoly szeretettel ennek a tépelődő írónak és gondolkodónak a naplóit.

Csoóri Sándor: Éji nap – nappali hold. 1955–1989. Naplójegyzetek, töredékek. Erdélyi Szalon – IAT Kiadó, Budapest, 2018.