A kirekesztés veszélyes

— Éhes voltam az életre, a lehetőségekre egy olyan rezsimben, amelyben a fiatalokat derékig földbe ásták, majd azt mondták: most szárnyalj — mondta Döbrentei Kornél, Magyarország Babérkoszorúja díjjal kitüntetett költő. Az íróval Nagy Lászlóról, a skorpiókról és a szellemi éhségről beszélgettünk, valamint arról, hogy a költészet egy kissé olyan, mint a tengerészet.

A költő szerint sikeresen zajlik a lelki nemzetegyesítés és a nagypolitika színpadán sem hátrálunk Fotó: Teknős Miklós

– Nem véletlenül, hiszen édesapja ludovikás katonatiszt volt. Ön osztályidegennek számított az előző rendszerben. De hogyan vált tiltottból tűrtté?

– Már kereskedelmi tengerész voltam, amikor Kormos István elindította a Kozmosz-sorozatot a Móránál, amelyben például Kiss Anna, Kiss Benedek, Kemsei István és más tehetségesek kötete is megjelent. Kormos egy rejtőzködő, zseniális költő is volt egyben. És sasszemű: ő fedezte fel többek között Nagy Lászlót és Juhász Ferencet is. Engem is ő látott meg. Amikor bizonyos dolgok miatt ki akartak rekeszteni a sorozatból, akkor egy jó barátom tanúsága szerint Kormos az asztalra csapott és azt mondta: „Ha Döbrenteit nem adjátok ki, harmincévnyi munka után elhagyom a kiadót.” Ilyen kiállást én nem kérhettem tőle, de végtelenül jólesett, amikor megtudtam. Ez egy férfiembernek erőt és erkölcsi tartást ad, és én ezektől az emberektől csak bátorítást kaptam.

– Kormos Istvánt pedig Nagy ­Lászlón keresztül ismerte meg, aki a mentora volt.

– Nagy Lászlót éppen az Élet és Irodalom szerkesztőségében ismertem meg. Tizenkilenc éves voltam, és azt hittem, világra szóló verseket írok, ezért úgy döntöttem, hogy felmegyek a szerkesztőségbe. Ő akkor képszerkesztőként dolgozott, és hozzá irányítottak, pedig nem nagyon fogadott senkit sem. Leültünk, beszélgettünk, majd kérte, hogy hozzam be az összes versemet. Akkor már tengerész voltam.

– Honnan merülnek a különös látomásos képei: megérzésből vagy tudatosan találja ki őket?

– Egy átmulatott éjszaka után hajnalban ezzel a sorral riadtam fel – s volt hozzá erőm, hogy lejegyezzem –: „Nem tudom, Isten szándéka-e a szívem.” Akkor elkezdtem azon gondolkodni, hogy ki készítette elő ezt a sort. A költészet az egyik legérzékenyebb műfaj, de a költői intuíció néha olyat is kimondat az emberrel, olyan gondolatot is kikényszerít belőle, ami végiggondoltnak tűnhet, pedig egyáltalán nem az. Az intuíció valami döbbenetes erőt jelent, hisz vannak dolgok, amiket a tudatalattiból hozunk felszínre. Szerintem az igazi költők a tudatalattijukból táplálkoznak, azt rendezik el tudatosan, amennyire ez megengedett. Ez képesség kérdése, a költő az nem lesz, hanem születik. Nem tudom, hogy eljutottam-e valaha valami ősi lényeghez, de nyilvánvaló, hogy amikor már „minden egész eltörött”, akkor nekünk már csak a szilánkok jutnak. De hát a költészet olyan, mint a tengerészet, deck boynak, mindenes fedélzeti fiúnak lépsz be, és fel kell kapaszkodnod a szamárlétrán. Az már más kérdés, hogy eljutsz-e a kapitányságig.

– Költészetében a nemzet sorskérdései is rendre megjelennek. Miért tartja ezt fontosnak?

– Bennem ez belső kényszer és neveltetés kérdése is. A haza nagyon komoly fogalom, és amikor száz éve kitört a Tanácsköztársaság, olyan erők kerekedtek felül, akik azt mondták, hogy nincsen haza. Márpedig van! Talán patetikusan hangzik, de amikor veszélyben forog – és most nem csak a fegyveres támadásokra gondolok –, akkor egy költőnek az a feladata, hogy megszólaljon. Ezt szolgálom, de nekem ez természetes; még akkor is, ha egy olyan világba kerültem, ahol sokaknak már nem az.

– Ha már szóba hozta: nem szeretett volna irodalmat tanítani?

– Dehogynem, csak nem vettek fel az egyetemre. Történelem–magyar szakra jelentkeztem, és amikor bementem a rektorhoz, nyíltan nekem szegezte: „Döbrentei, mit gondol, önre bíznánk a magyar ifjúság nevelését?” Nem keseredtem el, viszont hamarosan visszatértem az egyetemhez, de nem gólyaként, hanem kocsikísérőként, hiszen cementeszsákokat vittünk a Pesti Barnabás utcába. Arra emlékszem, hogy a teherautó zsákjain hevertem, és néztem a bölcsészkarra beáramló hallgatókat. Ölemben egy ronggyá olvasott Ludas Matyi volt, és a hasábok közötti fehér résekbe írtam a verseimet, akkor éppen azt, hogy „a Gorkij fasorban elégeti magát az ősz”. Ez volt az én lázadásom. Most már úgy látom, hogy hasznomra volt minden, ami ellenem történt.

– A tengerészet is?

– Igen, de nem volt annyira romantikus állás, mint amilyennek hangzik. A Fekete-tengeren, az Adrián, a görög, török partok mellett, a Földközi-tengeren, végig a Levantén, vagyis a Közel-Keleten hajóztunk, és eljutottunk Afrikába is. Az alacsony merülésű Duna tengerjáró hajónk nem bírta volna az ­óceán hullámait. Tizenkét órás szolgálatot láttam el, utána bezuhantam az ágyba, reggel felkelés, majd az egész kezdődött elölről. Bár nem volt mindig erőm írni, de azért megpróbáltam.

– Mit gondol az irodalmi kirekesztésről?

– Nekem is volt részem benne bőven, hisz nem voltam soha semmilyen rezsim dédelgetettje. A kirekesztést veszélyesnek tartom. Szerintem mindenkinek helye van a nap alatt, csúnya kínai parafrázissal szólva: virágozzék minden virág, ha van illata, vagy ha nincs, akkor legalább ne legyen büdös.