időjárás 13°C Jeromos 2022. szeptember 30.
logo

Orbán Viktor: A legjobb, ha az embereket is bevonjuk a döntéshozatalba

A kirekesztés veszélyes

Pataki Tamás
2019.03.20. 06:55
A kirekesztés veszélyes

— Éhes voltam az életre, a lehetőségekre egy olyan rezsimben, amelyben a fiatalokat derékig földbe ásták, majd azt mondták: most szárnyalj — mondta Döbrentei Kornél, Magyarország Babérkoszorúja díjjal kitüntetett költő. Az íróval Nagy Lászlóról, a skorpiókról és a szellemi éhségről beszélgettünk, valamint arról, hogy a költészet egy kissé olyan, mint a tengerészet.

– Első, A Skorpió jegyében című ­1972-es kötetének borítóján is a csillagjegye szerepel. Ennyire azonosul vele?

– Amíg nem olvastam egy eredeti, hindiből fordított asztrológiakönyvet, addig azt hittem, hogy ezek csak ostoba babonák, pedig egészen döbbenetes, mélyebb lélektani jelentéseket is hordoznak. Talán a növényekhez hasonlítanám a csillagképeket, hiszen nem mindegy, milyen korszakban nyílsz ki és milyen az a serkentőerő, ami életed legelején ér – és ez a születésekre is érvényes. Persze a csillagképek ugyanolyan jelképesek, mint a Biblia. A Skorpió egy igen rapszodikus jegy: hol a mélyben van, hol pedig felküzdi magát valahová, utána ismét lezuhan. Teljesen a magaménak érzem. Viszont első kötetes szerzőként egy másik Skorpió is megdicsért.

– Kiről van szó?

– Az írószövetségben éppen Illyés Gyulát ünnepelték, ott volt az összes fontos irodalomkritikus, Aczél György és a politikai garnitúra is. Én is elmentem, mert tiszteltem Illyést, hiszen a pályája azt bizonyította nekem, hogy a magyar irodalomban nem mindig Zrínyiekre, Balassikra vagy Petőfikre van szükség, akik elesnek, hanem azokra is, akik életben maradnak. Őt az éjszaka közepén is felhívhatta Szabó Lőrinc vagy Vas István, hogy az új versét elmondja neki, ugyanis akkor még nem voltak irodalmi lövészárkok. Ifjú hévvel odaléptem hozzá, bemutatkoztam és köszöntöttem. Az addig komoly arca – hisz látszott rajta, hogy unja az egészet, ráadásul akkor rosszban volt Aczéllal – megenyhült, és megdöbbentem, amikor azt mondta: „Olvastam a verseidet, nőj nagyra!” Ő november másodikán született, én pedig harmadikán.

Az első kötet – A Skorpió jegyében – Kormos István bátor kiállásával születhetett meg
Fotó: Teknős Miklós

– Viszont az első versét az Élet és Irodalomban közölte. Mikor publikált utoljára az irodalmi lapban?

– Nagy Lászlón keresztül kértek egy verset tőlem. Az Éhesek címűt küldtem be 1967-ben. Éhes voltam az életre, a lehetőségekre egy olyan rezsimben, amelyben a fiatalokat derékig a földbe ásták, majd azt mondták: most szárnyalj! A hatodik üres koporsó Nagy Imre újratemetésén ezt jelképezte. Azóta is éhes vagyok, de nem ­fiziológiai, hanem szellemi értelemben. Akkor persze az ÉS ellenzéki lapnak minősült, és volt, hogy Aczél György be is akarta tiltatni. Ám amikor a lap átállt egy másik politikai hullámhossz­ra, az nekem természetesen nagyon fájt, és azóta nem küldtem nekik írást. Nagy viták árán, talán az aradi vértanúkról szóló versem jelent meg benne utoljára, 1987-ben. Az aradi sáncon történtekről kevesen írtak, mertek írni akkoriban. A saját hősi halottainkhoz való ragaszkodás részemről természetes volt.

– Nem véletlenül, hiszen édesapja ludovikás katonatiszt volt. Ön osztályidegennek számított az előző rendszerben. De hogyan vált tiltottból tűrtté?

– Már kereskedelmi tengerész voltam, amikor Kormos István elindította a Kozmosz-sorozatot a Móránál, amelyben például Kiss Anna, Kiss Benedek, Kemsei István és más tehetségesek kötete is megjelent. Kormos egy rejtőzködő, zseniális költő is volt egyben. És sasszemű: ő fedezte fel többek között Nagy Lászlót és Juhász Ferencet is. Engem is ő látott meg. Amikor bizonyos dolgok miatt ki akartak rekeszteni a sorozatból, akkor egy jó barátom tanúsága szerint Kormos az asztalra csapott és azt mondta: „Ha Döbrenteit nem adjátok ki, harmincévnyi munka után elhagyom a kiadót.” Ilyen kiállást én nem kérhettem tőle, de végtelenül jólesett, amikor megtudtam. Ez egy férfiembernek erőt és erkölcsi tartást ad, és én ezektől az emberektől csak bátorítást kaptam.

– Kormos Istvánt pedig Nagy ­Lászlón keresztül ismerte meg, aki a mentora volt.

– Nagy Lászlót éppen az Élet és Irodalom szerkesztőségében ismertem meg. Tizenkilenc éves voltam, és azt hittem, világra szóló verseket írok, ezért úgy döntöttem, hogy felmegyek a szerkesztőségbe. Ő akkor képszerkesztőként dolgozott, és hozzá irányítottak, pedig nem nagyon fogadott senkit sem. Leültünk, beszélgettünk, majd kérte, hogy hozzam be az összes versemet. Akkor már tengerész voltam.

– Honnan merülnek a különös látomásos képei: megérzésből vagy tudatosan találja ki őket?

– Egy átmulatott éjszaka után hajnalban ezzel a sorral riadtam fel – s volt hozzá erőm, hogy lejegyezzem –: „Nem tudom, Isten szándéka-e a szívem.” Akkor elkezdtem azon gondolkodni, hogy ki készítette elő ezt a sort. A költészet az egyik legérzékenyebb műfaj, de a költői intuíció néha olyat is kimondat az emberrel, olyan gondolatot is kikényszerít belőle, ami végiggondoltnak tűnhet, pedig egyáltalán nem az. Az intuíció valami döbbenetes erőt jelent, hisz vannak dolgok, amiket a tudatalattiból hozunk felszínre. Szerintem az igazi költők a tudatalattijukból táplálkoznak, azt rendezik el tudatosan, amennyire ez megengedett. Ez képesség kérdése, a költő az nem lesz, hanem születik. Nem tudom, hogy eljutottam-e valaha valami ősi lényeghez, de nyilvánvaló, hogy amikor már „minden egész eltörött”, akkor nekünk már csak a szilánkok jutnak. De hát a költészet olyan, mint a tengerészet, deck boynak, mindenes fedélzeti fiúnak lépsz be, és fel kell kapaszkodnod a szamárlétrán. Az már más kérdés, hogy eljutsz-e a kapitányságig.

– Költészetében a nemzet sorskérdései is rendre megjelennek. Miért tartja ezt fontosnak?

– Bennem ez belső kényszer és neveltetés kérdése is. A haza nagyon komoly fogalom, és amikor száz éve kitört a Tanácsköztársaság, olyan erők kerekedtek felül, akik azt mondták, hogy nincsen haza. Márpedig van! Talán patetikusan hangzik, de amikor veszélyben forog – és most nem csak a fegyveres támadásokra gondolok –, akkor egy költőnek az a feladata, hogy megszólaljon. Ezt szolgálom, de nekem ez természetes; még akkor is, ha egy olyan világba kerültem, ahol sokaknak már nem az.

– Ha már szóba hozta: nem szeretett volna irodalmat tanítani?

– Dehogynem, csak nem vettek fel az egyetemre. Történelem–magyar szakra jelentkeztem, és amikor bementem a rektorhoz, nyíltan nekem szegezte: „Döbrentei, mit gondol, önre bíznánk a magyar ifjúság nevelését?” Nem keseredtem el, viszont hamarosan visszatértem az egyetemhez, de nem gólyaként, hanem kocsikísérőként, hiszen cementeszsákokat vittünk a Pesti Barnabás utcába. Arra emlékszem, hogy a teherautó zsákjain hevertem, és néztem a bölcsészkarra beáramló hallgatókat. Ölemben egy ronggyá olvasott Ludas Matyi volt, és a hasábok közötti fehér résekbe írtam a verseimet, akkor éppen azt, hogy „a Gorkij fasorban elégeti magát az ősz”. Ez volt az én lázadásom. Most már úgy látom, hogy hasznomra volt minden, ami ellenem történt.

– A tengerészet is?

– Igen, de nem volt annyira romantikus állás, mint amilyennek hangzik. A Fekete-tengeren, az Adrián, a görög, török partok mellett, a Földközi-tengeren, végig a Levantén, vagyis a Közel-Keleten hajóztunk, és eljutottunk Afrikába is. Az alacsony merülésű Duna tengerjáró hajónk nem bírta volna az ­óceán hullámait. Tizenkét órás szolgálatot láttam el, utána bezuhantam az ágyba, reggel felkelés, majd az egész kezdődött elölről. Bár nem volt mindig erőm írni, de azért megpróbáltam.

– Mit gondol az irodalmi kirekesztésről?

– Nekem is volt részem benne bőven, hisz nem voltam soha semmilyen rezsim dédelgetettje. A kirekesztést veszélyesnek tartom. Szerintem mindenkinek helye van a nap alatt, csúnya kínai parafrázissal szólva: virágozzék minden virág, ha van illata, vagy ha nincs, akkor legalább ne legyen büdös.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.