Feminae Metallicae – Fémbe zárt női lelkek címmel az 1953-ban született, Nagykovácsiban élő Mata Attila szobrai, kisplasztikái és három festménye látható az óbudai Esernyős Galériában. A Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész, a Morph szobrászcsoport egyik alapítója évtizedek óta foglalkozik formai absztrakciókkal, anyag és tér viszonyával, organikus valóságsűrítményekkel. Munkái sokszor mintha természeti képződmények és mesterséges szerkezetek különös határmezsgyéjén mozognának.
A mozgás itt nem zsurnalisztikai szóvirág, hanem a plasztikák keltette érzetre utal: ezek a folyamatosan fejlődő, növekvő szervezetek-szerkezetek változásuk egy-egy pillanatát tárják föl a szemlélő előtt. Pillanatszobrok – mondhatnánk, ha a titulus nem volna abszurd.
A Fémbe zárt női lelkek alcímben van valami izgatóan, bizsergetően provokatív. Az anyagválasztás és anyaghasználat Mata Attila munkásságában elsőrendű fontosságú, a funkció, az elkészítés folyamata itt maga lesz a téma. Hogy pontosan értsük ezt, emlékeztessük magunkat az evidenciára: egy átlagos, mondjuk hírességet, nemzeti hőst, valamiért fontos személyiséget ábrázoló – többnyire köztéri – szobor esetében a használt nyersanyag és technika a nagyközönség számára teljesen közömbös.
Sok mindenre emlékezünk egy emlékmű megkoszorúzásakor, de a bronzöntés szakmai fortélyai vélhetően keveseknek jut ilyenkor eszébe. Mata Attila szobrainak rusztikussága, tekergése, kavargása, a bronzba ágyazódó fa, a gipszbe bukó krómacél, a bronz, alumínium és az acrystal (sok szobrász életét megkönnyítő polimer gipsz és akril műgyanta) együttélése és egymásnak feszülése egy-egy kompozícióban önmagát jelenti, önmagával való viszonyáról, illetve szobrász és anyag viszonyáról számol be.
Fotó: Bach Máté
Lehet az öntvény címe éppen Sellő, ábrázolhat női torzót, utalhat a női test anatómiájára, válhat a művészi szándék szerint afféle, a nőábrázolást, emberábrázolást kutató laboratóriummá a mű, vagy pillanatképévé az ősanyai őstermészet folyamatos pulzálásának, világformáló erejének. Ezek a női lelkek nem fogadnak szót sem művészi koncepciónak, sem a kiállítás alcímének, és egyáltalán nem szándékoznak fémbe zárva létezni. Ez nem azt jelenti, hogy blöffről van szó, a női lelkek (pontosabban a teremtő, világformáló ősasszonyiság, istennőiség) és a sokszor brutális, rusztikus, jólesően barbár hatású vastekervények nagyon is szívélyes, bensőséges kapcsolatot ápolnak egymással.
