Hrabal kedvelt minket

A nálunk is népszerű író, Bohumil Hrabal Morvaországban, Brünnben született 1914. március 28-án. Nevelő­apja, Frantisek Hrabal a nymburki sörgyár könyvelője volt, akihez anyja, Marie 1920-ban ment férjhez. A kis Bohumil nem volt jó tanuló, az iskolánál sokkal jobban érdekelte a sörgyár világa és a munkások történetei, különösen nevelőapjának testvére, Jozef – aki Pepin bácsiként jelent meg későbbi regényeiben – volt rá nagy hatással.

A második világháború alatt rövid ideig vasúti forgalmistaként dolgozott, ebből az élményből született a Szigo­rúan ellenőrzött vonatok (1965), amelyből Jirí Menzel rendezett Oscar-díjas filmet. Hrabal, a jogi doktor, mielőtt hivatásos íróvá vált volna, dolgozott biztosítási ügynökként, kereskedelmi utazóként, papírgyűjtő telepen és a kladnói vasműben fizikai munkásként. Történeteinek alakjai olyan nyelven beszélnek, amely a megannyi széplelket ugyan megbotránkoztatja, de a stílus ínyen­ceit ritka műélvezetben részesíti.

Az író a XX. századi cseh irodalom legnépszerűbb alakja, műveit huszonhét nyelvre fordították le, könyveit Európában milliós példányszámban adták ki. Kedvező fogadtatása a magyar olvasók között is rendületlen, írásaiban, ritka interjúiban a magyarok iránti tiszteletét is kifejezte. Mint például a Házimurik című kisregényében: „A doktor átvette a lábast, beleszagolt és megörült. Ó, magyar gulyás! Méghozzá hátszínből. Mágnások eledele.” Vagy a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című kisregényében: „Inkább kitanultam a malátafőzést, és elindultam vándorútra Magyarországra, ah, Sopron, hogy ott milyen gyönyörű sörgyár van.”

„…ah, Sopron, hogy ott milyen gyönyörű sörgyár van”
Fotó: A szerző felvétele

Jómagam 1993 februárja és 1994 novembere között több alkalommal találkoztam Bohumil Hraballal a Prágától 35 kilométerre található kerskói tanyáján. Először – miután elküldött minket a francba – három napig jártunk a nyakára a tolmácsommal, majd a szomszéddal üzent: vár minket, mehetünk hozzá. Átvágtunk a kertek közötti ösvényen, majd beléptünk a titokzatos házikó földszinti szobájába.

Az előtérben tejkonzervek, macskákat ábrázoló újságkivágások s egy francia konyak már üres fadoboza. A szobában meleg volt, a kályhában fahasábok pattogtak. A falon Hemingway képe, nem keretben, csak úgy lapként, ragasztóval kifeszítve. Az asztalon megszokottnak tűnő rendetlenség, mellette egy széken írógép. Egy tányéróra a falnak támasztva mérte az idő múlását, s a kályha mellett, a sarokban farmernadrágban, könnyű pulóverben, kalapban és sálban ült az író.

A hosszú beszélgetés egy üveg vodka elfogyasztásával járt. Arra a kérdésre például, hogy miként reagált a környezete arra, hogy Menzel 1968-ban Oscar-díjat nyert a könyvéből készített filmmel, ezt mondta: „Nagyon kedves, rokonszenves emberek vannak a környezetemben. Ők úgy vették az egészet, hogy na és akkor mi van? Az ő dolga. Egy bizonyos fokig segítettek nekem. Sokan bagatellizáltak, egypáran megdicsértek. De vigyázat! Közép-Európában nem szokás dicsérni. Egy szégyenteljes rágalom sokkal inkább dicséretes.”

Hrabal emlékezett arra, amikor a hortobágyi csárdában este tizenegy órakor felkeltették a cigányokat, akik végül hajnalig játszottak nekik. Legjobban mégis a Szegedet átszelő Tisza folyó bűvölte el.

Bohumil Hrabal 1997. február 3-án galambetetés közben, a prágai Na Bulovce kórház ötödik emeletéről kizuhanva halt meg. Halála fekete humorral megkomponált öngyilkosság volt. Egykor egy olvasója így írt neki: „Mint bizonyára tudja, minden év március huszonnyolcadikán nemcsak pedagógusnap van, hanem az ön születésnapja is. Szörnyen örülnék, Hrabal úr, ha megírná nekem, hogy volna-e kedve májusban író-olvasó találkozóra jönni hozzánk, rengeteg csinos lány van itt, és mindegyik isteníti önt, még a csehtanárnőnk is, aki egészen fiatal.”