Lujos, ennek már olyan szoborillata van

Nő báránnyal – az MTVA fotóarchívumában egy 1968. október 31-i fotón a szobor mellett az alkotóját is láthatjuk, a ma már Lujos mesterként ismert akkori végzős diákot.

A professor emeritus a diákkorában készített művével Fotó: Teknős Miklós

Nő báránnyal – az MTVA fotóarchívumában egy 1968. október 31-i fotón a szobor mellett az alkotóját is láthatjuk, a ma már Lujos mesterként ismert akkori végzős diákot, aki zsebre dugott kézzel, cigarettázva figyeli, hogy mestere, a Kossuth-díjas Somogyi József mosolyogva és büszkén vizsgálja az elkészült művet. Az alkotás bronzba öntve áll a Magyar Képzőművészeti Egyetem ősparkjában, az Epreskertben, ugyanis nemrég Kő Pál, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas szobrászművész immár professor emeritusként az intézménynek adományozta legelső sikerült munkáját.

– Odajött a mester, amikor kihoztuk a nyolcasból a Bárányost, nézte, és azt mondta: Lujos, hát ennek már olyan szoborillata van. Ezért gondoltam arra, hogy ez a negyedéves munkám – amely amúgy teljesen somogyis – méltó arra, hogy itt, az egykori műtermem előtt minket képviseljen – idézte fel Kő Pál, és hozzátette: – Somogyi József apám helyett apám volt.

A szobor a klasszikus jópásztor-kompozíció sajátos változata, és már érezhető rajta a Kő Pálra jellemző egyéni stílus is, mely abból táplálkozik, hogy minden körülöttünk lévő formát, legyen az élő vagy élettelen, önálló lelkületűként fog fel. Itt minden formának története van, születése és feladata – mutatott rá Sallai Géza szobrászművész, a szobrász tanszék vezetője avatóbeszédében.

A professor emeritus a diákkorában készített művével
Fotó: Teknős Miklós

Kő Pál közel négy évtizedig tanított a Képzőművészeti Egyetemen, majd lezárta oktatói pályáját, mert mint mondta, otthon, Hevesen teen­dői vannak: „Három munkát meg akarok csinálni, arra kell az idő.”

– Lezárult egy korszak az egyetemen: tavaly nyáron az utolsó olyan műterem is kiürült, ahol mesterek alkottak. Kő Pál műterme is átkerült a hallgatók használatába – mondta Sallai Géza. Rámutatott, hogy ezzel a kiköltözéssel megszűnt az a közel száznegyven éves gyakorlat, amelyben mesterek és hallgatók egymás mellett alkottak és éltek, egymás szemé­ben példák voltak. Mint hangsúlyozta: tudni, hogy a mester bent van a műtermében, látni a kertben, amelynek gazdája – ez pótolhatatlan.

Nemcsak verbálisan folyt az oktatás, igazi megtiszteltetés volt bemenni a mester műtermébe, esetleg feladatot kapni egy-egy szobrának a kivitelezésé­ben. – A legmagasabb szintű tanítási gyakorlat volt ez – mutatott rá a tanszékvezető, aki bízik abban, hogy az új helyzet új megoldásokat fog szülni, olyanokt, amelyek a művészetoktatást szolgálják majd.