Eszement repülés a fal túloldalára

Akkor jó egy krimi, ha az alkotóknak sikerül teremteniük egy érdekes, negatív tulajdonságokkal is bíró nyomozót. A Thomas Kretschmann által alakított cinikus felügyelő ilyen figura.

Azoknak drukkolunk, akik után zajlik a hajtóvadászat Forrás: MAFAB

Akkor jó egy krimi, ha az alkotóknak sikerül teremteniük egy érdekes, negatív tulajdonságokkal is bíró nyomozót. A Thomas Kretschmann által alakított cinikus felügyelő A hőlégballon című filmben ilyen figura. Ráadásul ez a film olyan krimi, ahol azoknak drukkolunk, akik után zajlik a hajtóvadászat, nem a keletnémet nyomozónak és az ügy kapcsán általa irányított szocialista titkos­szolgálatnak, a STASI-nak. Michael Herbig filmje dramaturgiai szempontból pontosan úgy működik, mint egy klasszikus krimi, és a műfajt meghatározó filmformanyelvi megoldások annak ellenére is hatnak, hogy a néző tudhatja a film végét, mert olyan igaz történet alapján készült, amely a maga korában nagy visszhangot váltott ki.

Egy nyolcfős társaság, a Strelzyk és a Wetzel család – négy felnőtt és négy gyerek – 1979-ben úgy dönt, építenek egy hőlégballont, amellyel átrepülhetnek a berlini fal felett, és elmennek Nyugatra. Ehhez kétezer méteres magasságig kell emelkedni, gyakorlatilag a felhők fölé. Mindjárt a film legelején az összes lehetséges problémával szembesítik az alkotók a nézőt, mert az első próbálkozás nem sikerül, viszont megkezdődik a nyomozás, ugyanis az első kudarcos próbálkozás nyomait nem sikerült eltüntetni. Bár a keresést irányító cinikus nyomozó legbelül azt gondolja, hogy aki menni akar, azt hagyni kellene, mégis már-már erőn fölül veszi üldözőbe azokat, akik szökni próbálnak a szocialista diktatúra elől.

Azoknak drukkolunk, akik után zajlik a hajtóvadászat
Fotó: MAFAB

Elgondolkodtató, mi kell ahhoz, hogy egy ilyen eszement repülésbe fogjon nem is egy, hanem mindjárt két család összesen négy gyerekkel. A film alkotói az első próbálkozás esetében nyitva hagyják ezt a kérdést (a második próbálkozás már menekülés a STASI elől). Azt is mondhatnánk, hogy ez a film dramaturgiai hibája, nem indokolja meg mindjárt az elején, miért nem bír ez a két család csendesen megülni a fenekén a szocialista diktatúrában. De ha jobban figyelünk, ott az indoklás a film minden kockájában.

Egyrészről maga a hajtóvadászat milyensége kimerítő választ ad, másrészről pedig a film egyik rövidke kis jelenete: a nyomozó bemegy egy óvodába (nyilván egy ilyen filmben jó helyen keresgél), és meg akarja tudni, kinek a szülei varrogatnak mostanában. Az óvónőnek pedig, akinek a gyerekek mindent elmondanak, választania kell: az általa is nevelt kisgyerek szüleinek vagy a szocialista rendszernek lesz az árulójává. A film tehát közvetve magyarázza meg, miért akar minden áron Nyugatra menni két család – és még sokan, hiszen amint a film elején tájékoztat egy felirat: 1976 és 1988 között 38 ezer NDK-beli állampolgár Nyugatra szökési kísérlete hiúsult meg (őket a szocialista diktatúra hazaárulóknak tekintette), 462 ember pedig életét vesztette a szökés során.