Keresztbe szelt buborék formájú matrac foglalja el a színpadot, amelyet belül apró, színüket változtató fénycsövek világítanak meg a Radnóti Színház Kakukkfészek című előadásán.
Fotó: Trokán Nóra
A díszlet egyszerre utalhat az elmegyógyintézetek gumiszobájára, de űrbéli világot is idéz, miközben az emberi agyra is emlékeztet, amelybe elektromos impulzusokat küldenek sokkterápiával.
A nyomasztó, fehér neonfényben ülve várják Ratched főnővér (Kováts Adél) csoportterápiáját a „hülyék”, a „félhülyék” és a „zavartak”, miközben az elmegyógyintézet régi lakója, Bromden indián szerepében Csomós Mari a színpad bal sarkában végig narrátorként van jelen.
A főnővér erősen stilizált figurája – kék hajjal, hófehér lakk-kosztümben, narancssárga rúzzsal – robotnőt juttat eszünkbe. Gépies attitűdje mögött mindvégig rejtve marad az ember, és ha el is fogadjuk, hogy ő a lelketlenség megtestesítője, azzal már nemigen tudunk megbarátkozni, hogy a darab többi szereplőjének motivációja is elsikkad, és valódi kapcsolatokat, azonosulási pontokat aligha találunk.
Pedig Ken Kesey kultuszregénye születésekor óriási erővel hengerelte le a hatvanas évek ifjú generációját, és később sem apadt népszerűsége. A történetből 1975-ben megszülető filmes adaptációt, Milos Forman Száll a kakukk fészkére című munkáját minden idők legnagyobb filmjei között tartják számon.
Dale Wassermann színpadi művét – különböző átiratokban – rendszeresen játsszák, a mű megrázó hitelességgel mutatja be az elmegyógyintézet mindennapjait, és egyben megteremti minden börtön, büntetőtábor, diktatórikus rendszer metaforáját. McMurphy személyében az örök lázadó archetípusát is megformálja, aki a kényszermunka elől menekülve, magát bolondnak tettetve kerül a vigyorgóba.
A csoportdinamika bemutatásának végtelen játéktere ez a darab, a bátorság és a megalkuvás próbája, az egyéniség és a középszerűség harca, a biztonság és a szabadságvágy konfliktusa, az elbutító, agyleszívó rendszerek példázata.
Nagy energiák összecsapása, győzelmek és bukások, lelkesedés és beletörődés vég nélküli tánca – ezt kínálja az irodalmi alapanyag. Zsótér Sándor rendezése azonban éppen ezt a küzdelmet felejti el, takaréklángra csavarja a drámát, mintha a nyugtatók bágyadt homályában, valamiféle lebegő, földön kívüli világot imitálna és az életenergiákat kizárólag McMurphyre osztaná.
