Kakukk a gumiszobában

Várakozással mentünk a Radnóti Színházba, az évad utolsó bemutatójára, a Kakukkfészek azonban inkább a látványra épített. A sorstragédiák elsikkadtak a semmibe vesző dialógusok között a dramaturgiai lehetőségek gazdag tárházát kínáló matracbuborék-díszletben.

Az örök lázadó elbukása az előadás kiemelt jelenete, bár a valódi szembenézés elmarad Fotó: Trokán Nóra

Keresztbe szelt buborék formájú matrac foglalja el a színpadot, amelyet belül apró, színüket változtató fénycsövek világítanak meg a Radnóti Színház Kakukkfészek című előadásán.

Az örök lázadó elbukása az előadás kiemelt jelenete, bár a valódi szembenézés elmarad
Fotó: Trokán Nóra

A díszlet egyszerre utalhat az elmegyógyintézetek gumiszobájára, de űrbéli világot is idéz, miközben az emberi agyra is emlékeztet, amelybe elektromos impulzusokat küldenek sokkterápiával.

A nyomasztó, fehér neonfényben ülve várják Ratched főnővér (Kováts Adél) csoportterápiáját a „hülyék”, a „félhülyék” és a „zavartak”, miközben az elmegyógyintézet régi lakója, Bromden indián szerepében Csomós Mari a színpad bal sarkában végig narrátorként van jelen.

A főnővér erősen stilizált figurája – kék hajjal, hófehér lakk-kosztümben, narancssárga rúzzsal – robotnőt juttat eszünkbe. Gépies attitűdje mögött mindvégig rejtve marad az ember, és ha el is fogadjuk, hogy ő a lelketlenség megtestesítője, azzal már nemigen tudunk megbarátkozni, hogy a darab többi szereplőjének motivációja is elsikkad, és valódi kapcsolatokat, azonosulási pontokat aligha találunk.

Pedig Ken Kesey kultuszregénye születésekor óriási erővel hengerelte le a hatvanas évek ifjú generációját, és később sem apadt népszerűsége. A történetből 1975-ben megszülető filmes adaptációt, Milos Forman Száll a kakukk fészkére című munkáját minden idők legnagyobb filmjei között tartják számon.

Dale Wassermann színpadi művét – különböző átiratokban – rendszeresen játsszák, a mű megrázó hitelességgel mutatja be az elmegyógyintézet mindennapjait, és egyben megteremti minden börtön, büntetőtábor, diktatórikus rendszer metaforáját. McMurphy személyében az örök lázadó archetípusát is megformálja, aki a kényszermunka elől menekülve, magát bolondnak tettetve kerül a vigyorgóba.

A csoportdinamika bemutatásának végtelen játéktere ez a darab, a bátorság és a megalkuvás próbája, az egyéniség és a középszerűség harca, a biztonság és a szabadságvágy konfliktusa, az elbutító, agyleszívó rendszerek példázata.

Nagy energiák összecsapása, győzelmek és bukások, lelkesedés és beletörődés vég nélküli tánca – ezt kínálja az irodalmi alapanyag. Zsótér Sándor rendezése azonban éppen ezt a küzdelmet felejti el, takaréklángra csavarja a drámát, mintha a nyugtatók bágyadt homályában, valamiféle lebegő, földön kívüli világot imitálna és az életener­giákat kizárólag McMurphyre osztaná.

Csakhogy hiába hozza jól McMurphy renitens, csínytevő karakterét Vilmányi Benett, valódi szembenézések híján az ő küzdelme is hitelét veszíti. Remekül öltötte magára a jéghideg perszóna, a rettegve tisztelt Ratched főnővér arcát Kováts Adél, de ő is főleg a színpadnak beszél, akárcsak ­McMurphy.

Ez a rendezői elv a Kakukkfészek tragédiájára erőltetve öncélúvá válik. Kiváló színészek egy-egy percre bontakoznak ki belső konfliktusukkal, a dadogó Billy Bibbit (László Zsolt) vagy a tehetetlenségében kirohanó Charles Cheswick (Rusznák András) jelenetei maradandóak.

A szuggesztív képeivel ható rendezés eredeti módon használja a szimbolikus teret: a gumimatrac oldalában kialakított résen akadnak fenn a menekülni vágyó halálba zuhanók, valamiféle horror vacui érzéstől fojtva.

Mert ki tudja, mi van a gumimatracon túl? A gumiszoba megőriz és megfojt: a gömb tetején látjuk a sokkterápiától kifeszített McMurphyt alulnézetből, sajátos ábrázolásban.

A leeresztett matracba fulladó főszereplő látványa is eredeti, de McMurphy halálának drámaisága kimarad a jelenetből.

Kihagyott ziccert érzünk a Kakukkfészekben, hiszen kiváló színészgárda mellett, jól komponált térben és jelmezekben nem sikerült átélhetővé tenni a tragédiát.