„Mindenki olyan kísértésnek van kitéve, amilyet tudása alapján elképzelhet magának”, hangzik el José Saramago regényé-ben, az Alentejo című kötetben. Nemcsak azért fontos ez a mondat, mert a 2012-ben tragikusan elhunyt Hazai Attila Budapesti skizo című, többszörösen furfangos kötete is egy testes Saramago-idézettel zárul (ezúttal a Nobel-díjas portugál író Ricardo Reis halálának éve című kötetéből), hanem mert jól leírja Hazai regényének egyik lehetséges értelmezési tartományát, sőt feltűnően egybecseng a kötet egyik hangsúlyos és a történetre magára reflektáló mondatával: „Azt olvastam, hogy nagyon karakteresen jellemzi az embert az, hogy mit tud kitalálni.”
Márpedig itt „dolgok” vannak erősen körkörösen kitalálva.
A főhős, az Amerikából Magyarországra hazaköltöző Feri derűs természetéről és módszeres, átgondolt, stratégiaszerű kábítószerezéséről olvashatunk hosszan, majd a kötet egyik pontján Feri – akinek ebben a különleges tudatállapotban különleges képessége támad: minden könyvre emlékszik, amelyet valaha olvasott, és szép komótosan újra is olvas belőlük részleteket, fejezeteket – fejben megír (és újraolvas) egy történetet egy, a problémái elől a fejfájásba és az idegösszeomlásba menekülő vállalkozóról.
Ez a történet meg sem születik, vagyis megszületik, de csak a Feri fejében, de valójában mégsem, persze igazából mégis, hiszen Hazai Attila megírja, és az olvasók elolvashatják. Két részből (legalább két részből) áll tehát a regény, két, stilisztikai szempontból feltűnően hasonló, de történetszövés szempontjából egymás alá és fölé rendelt, mégis körkörös részből, és rengeteg örömöt tartogat az olvasónak.
Azontúl, hogy feltárul a kilencvenes évek budapesti művészeti szcénája vagy annak bizonyos részletei (hiszen a kötet először 1997-ben jelent meg, ez a második kiadása), amelyben a mára klasszikusnak ható nevek és helyszínek ott még a napi valóságtól eltelve nyüzsögtek, a legérdekesebb és legfontosabb jellemvonása a könyvnek – a cseles szerkezeten túl – éppenséggel a stílusa.
