Vallomások Kányádiról az Irodalmi Magazinban

A megújult külsejű, évente négy alkalommal megjelenő Irodalmi Magazin újabb és újabb számait immár komoly várakozás előzi meg irodalmi körökben — sikerült ugyanis a lapot olyan magas szakmai és esztétikai színvonalúvá fejleszteni, hogy az valósággal párját ritkítja. A Jókairól szóló számot követően ezúttal a tavaly nyáron elhunyt Kányádi Sándor a Nemzet művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas költő emlékének szentelik az egész lapot.

Kányádi Sándor 2019. május 10-én töltötte volna be a kilencvenedik életévét, ez adta az apropót az Irodalmi Magazin szerkesztőségének arra, hogy szakembereket, pályatársakat hívjanak össze, és hol személyes hangú emlékezések, hol a kedvenc Kányádi-versről való esszészerű vallomás, hol pedig tanulmányértékű szövegek mentén megpróbálják megrajzolni az egyik legnagyobb (és legnagyobb hatású) magyar költő képét.

Bevezető soraiban a folyóirat főszerkesztője, Szentmártoni János a Kányádi-recepció komoly adósságaira utal, és elárulja, hogy a lapszámnak az is célja, hogy a bemutatott szerző sokoldalú munkásságát az irodalomszakmai érdeklődés fókuszpontja felé mozdítsák el.

Jóllehet a szakmának vannak adósságai, de az olvasók szeretete töretlen: Kányádi közismertsége, egyáltalán ismertsége olyan fokú és olyan mértékű (pedig „csak” mindig elment oda – iskolába, olvasótalálkozókra –, ahova hívták), amilyet egyetlen másik kortárs költő sem tudhat magáénak. Már életében klasszikus volt, és ez az élmény és jelenség az életmű lezárulásával állandóvá kristályosodik.

A kötet egy beszélgetés részletével indul, amelyet az Irodalmi Magazin alapító főszerkesztője, Oláh János folytatott Kányádival 2005-ben (és amelyben Kányádi a Halottak napja Bécsben című verse kapcsán a szerzői szerénység egyik legszebb mondatát mondja el:

„Ebben a versben az én verset írni tudásomnak minden erénye és talán gyöngesége is, nem tudom, benne van”); és egy Gryllus Dániellel készült interjúval (a Kaláka köztudottan sokat tett Kányádi verseinek népszerűsítésé­ért, és csodálatos szimbiózisban léteztek együtt), – ebben idézik fel egy erdélyi tanító szavait:

„Azt szeretem a verseidben, Sándor, hogy mindig benne vagyunk, még ha csak egy feketerigó képében is”.

Vannak itt esszék, vallomások, és Ferenczes István 2018 júliusában született, döbbenetes erejű versével, a Kányádi Sándor sírjára című költeménnyel zárul a lapszám: „1. És szakadt az eső / Zokogott az ég is / Porba szállott a test / mennybe a poézis // 2. Hazatért a fiú / Pihen a bujdosó / Boldog bölcsőjében / Ring el a koporsó.”

De van itt nagyinterjú a Kányádi-monográfusként is ismert Pécsi Györgyivel, igen okos és látóhatár-tágító értekezés a Fekete-piros című vers fordításának nehézségeiről; vagy a Kedvenc Kányádi-versem Szőcs Géza által írt aktuális fejezetében érdekes passzus a kommunizmus alatt írni kényszerülők szövegkódolási módszereiről – Szőcs Géza a Részeg motyogó című vers két sorát („én vagyok a fehér néger / nem a bőröm nyelvem néger”) említi; majd így folytatja:

„Számomra a két sor olyan reveláló erejű volt, hogy a vers többi részével nem is nagyon foglalkoztam. Afféle göngyölegnek tekintettem, amire azért van szüksége a költőnek, hogy elrejthesse benne a bombát.”

Kiváló lapszám született ismét, amelyben azok is találnak rengeteg érdekes és fontos új információt, akik úgy gondolják, sokat tudnak Kányádi Sándorról és költészetéről.

Irodalmi Magazin, 2019/II. Kányádi.