A hang maga egy eszköz

Tonio, Caravaggio, Lescaut, Rigoletto, Nabucco, Giorgio Germont, Almaviva gróf, Gianni Schicchi, Jago — szinte valamennyi nagy baritonszerepet elénekelte már Ludovic Kendi, mire Kendi Lajosként Magyarországon is megismerték a nevét a Miskolci Operafesztiválon. Holnap a hazai Co-Opera társulatával Bécsben lép fel a Figaro grófjaként a kalandos életű operaénekes, aki annyira megszerette Budapestet, hogy három éve Salzburgból ide költözött.

„Most arra vágyom, hogy Scarpiát énekeljem a Toscából” Fotó: Teknős Miklós

– A német nyelvű Wikipédia elég tágan határozza meg az ön születési helyét. Annyit tudunk meg, hogy erdélyi. Hol született és mióta van jelen az életében a zene?

– Farkaslakán születtem, és amikor az idősebb nővérem disszidált, a szüleim Arad közelében vásároltak egy tanyát, és tizennégy éves koromtól ott éltünk. Úgy nőttem fel, hogy volt otthon zongoránk, a nővéreim tanultak is zongorázni egy bizonyos pontig, családi összejövetelek alkalmával gyakran énekeltünk a testvéreimmel. Viszont engem a zene mint megnyilvánulási forma egyáltalán nem érdekelt. Én fiús dolgokkal foglalkoztam, sportoltam meg verekedtem, szőrén ültem meg a lovat.

– Mi történt, hogy végül mégis a zene lett a hivatása?

– Elég komoly szinten sportoltam egy darabig, kajakoztam, eljutottam a román válogatott keretig, de aztán meg kellett műteni a szememet és abba kellett hagynom a profi szintű sportolást. Elkezdtem gondolkodni, hogy mihez kezdjek magammal, mert otthon lenni az állatokkal nem sok kedvem volt. Így merült fel az alternatíva, és 19-20 évesen elkezdtem komolyabban zenélni. Aztán jött a katonaság, és amikor leszereltem, felvételiztem a kolozsvári Zeneakadémiára ének szakra. Volt egy nagyon jó tanárom, sajnos már nem él, Alexandru Fărcas, akinek nagyon sokat köszönhetek, ő rakta le az alapokat.

– Mikor kezdődött a szólóénekesi karrierje?

– Másodéves koromban felvettek a román opera énekkarába, ott énekeltem egy évadot, a következőben pedig a fantasztikus karmester, Petre Sbârcea adott nekem legelőször egy kis szólószerepet. Végül a második évadomat úgy kezdtem még, mint énekkari tag, de úgy fejeztem be, mint magánénekes. Aztán következett a Magyar Opera, ahol Hary Béla karmesterrel dolgoztam együtt. Ő írt egy musicalt Ion Luca Caragiale Farsang (D-ale carnavalului) című háromfelvonásos vígjátéka alapján, abban is benne voltam. Két félévet tanultam Firenzében Erasmus-ösztöndíjjal. Rengeteget turnéztam a román operával, ez biztosított akkor megélhetést.

– Annak ellenére, hogy énekversenyt nyert Romániában, mégis külföldön bontakozott ki a karrierje. Ennek mi a története?

– 2003 húsvétján elmentem a salzburgi fesztiválra előénekelni, mert az akkori líd- és oratóriumtanárom, Ion Tibrea mondta, hogy van egy meghallgatás Bécsben, Beethoven egyetlen operájának, a Fideliónak két kis szerepére keresnek baritont. Ez tényleg annyira kis szerep, hogy többet van az ember az öltözőasztalnál meg a sminkesnél, mint a színpadon, de külföldi fellépés. Kijöttem Bécsbe, és nekem adták a második fogoly szerepét. Salzburgban próbáltunk, ott van a híres Mozarteum. Elmentem, bátran benyitottam (Székelyföldön megtanultam, hogy nem félünk még a medvétől sem), és román szót hallottam. Egy kolozsvári származású professzorral, Boris Bakowval hozott össze a sors, akinek az apja bolgár, az anyja pedig félmagyar, a hetvenes években szökött ki, és még ma is ott tanít. Könnyezni kezdett, amikor meghallotta az erdélyi tájszólásomat. Elmondtam neki, hogy szeretnék ott továbbtanulni. Meghallgatott, és azt mondta, menjek felvételire. Visszamentem Kolozsvárra, lediplomáztam, felvettek a Mozarteumba, és folytattam a tanulmányaimat. Megvolt a folytonosság, és 2007-ben végeztem is a mesterképzéssel. 2016-ig Salzburgban éltem, egy bécsi és egy salzburgi ügynökséggel dolgoztam együtt.

„Most arra vágyom, hogy Scarpiát énekeljem a Toscából”
Fotó: Teknős Miklós

– Mondjon egy emlékezetes szerepet ebből az időszakból!

– Huszonkilenc évesen megkaptam Nabucco szerepét. Korainak tűnt, de a tanárom azt mondta, meg kell próbálnom, vagy sikerül, vagy nem. Ilyen egyszerű. Amíg nem kerültem Salzburgba, „izomból” énekeltem, de amióta elkezdtem Boris Bakowval dolgozni, tudatosan énekelek, tudom, hogy mikor, miért, mit csinálok úgy, ahogy.

– Hogyan került Magyarországra?

– Van egy kedves barátom, László Boldizsár tenorista, Kassán léptünk fel együtt, ő hívott, hogy kísérjem el Miskolcra, a Tosca főpróbájára. Azzal csábított, hogy megbeszél számomra egy meghallgatást a rendező Kesselyák Gergely karmesterrel. Megvolt a meghallgatás, és nagyjából fél évig nem történt semmi. Éppen Brünnben énekeltem, amikor érkezett a telefonhívás, hogy a miskolci operafesztiválra keresnek szereplőt egy kortárs operába. Mondtam, küldjenek kottát, megnézem. Ez Beischer-Matyó Tamás műve, a Kreatív kapcsolatok volt, amelyet Székely Kriszta rendezett, a darabot pedig Pfeiffer Gyula karmester tanította be. Miskolc után a Kálmán Imre Teátrumot ezzel a darabbal nyitották meg, és játszottuk Pesten is. Aztán jöttek a magyarországi felkérések, és végül több ok miatt is úgy döntöttem, hogy itt szeretnék élni. Nekünk, erdélyi magyaroknak, székelyeknek nem volt könnyű a megmaradás magyarként, nekem még a nevem is lefordították, így a hivatalos irataimban Ludovic vagyok. Salzburg, ahol éltem, szép város, és Bécs, ahová kéthetente járok, mert ott él a nővérem, szintén gyönyörű, de én nagyom megszerettem Budapestet. A szegedi színházban 2017-ben volt egy Faust-bemutatóm, ahol Valentint énekeltem, tavaly a szegedi szabadtérin egy különleges Rigoletto-előadás címszerepét, a múlt szombaton pedig Szentendrén játszottam egy nagyszabású operagálán, amelyet Szabó Máté rendezett.

– Az eddigi szerepei közül melyik a kedvence, és van-e szerepálma? Nem szenved attól, hogy a legtöbb operafőszerepet tenoroknak írták?

– Minden szerepnek van egy fantasztikus része, az én zenei felfogásom szerint nem szabad kihagyni egy láncszemet sem, mert ha igen, akkor nem lesz elég erős maga a szerkezet, a lánc. El kell kezdeni a lírai szerepekkel, aztán sok függ az adottságoktól is, attól, hogy hová fejlődik a hang és mikor jöhetnek a keményebb szerepek. Imádom a Figarót A sevillai borbélyból, rengetegszer énekeltem, nagyon szeretem a Rigolettót is énekelni, de az már egy másikfajta élvezet. Szerintem az egyik legtökéletesebb opera Mozart Don Giovannija, abban is volt szerencsém a címszerepet alakítani, fantasztikus zene, de ugyanebbe a kategóriába tudnám sorolni a Bajazzókat, amely színház a színházban, Tonio szólama egy csodálatos szerep. Hangi adottságaim miatt főleg a rosszfiúkat kapom, de ez jól van így. Ezzel együtt – vagy ennek ellenére – nem sajnálom, hogy nem vagyok tenorista. Persze egy kicsit irigyek vagyunk rájuk, mert mindig ők viszik el a nőt. Hogy melyik szerepre fáj a fogam? Eddig úgy voltam vele, hogyha elképzeltem magamnak egy szerepet, akkor az be is jött. Így történt a Trubadúrral, így történt Jagóval is. Most arra vágyom, hogy Scarpiát énekeljem a Toscából. Pár éve már visszaadtam, mert akkor még nem éreztem úgy, hogy eljött az ideje, nem is hangilag, hanem agyban.

– Mennyire tartja fontosnak a színészi játékot?

– Főleg a mostani világban már úgy vagyunk szoktatva, hogy az aktusnak szinte meg kell történnie a színpadon, hogy elhiggyük, Carmen szerelmes Escamillóba. És fontos a fizikai megjelenés is. Nagyon sok operarendező jön a prózai színház világából, mint a már említett Székely Kriszta és Szabó Máté, akikkel itt, Magyarországon dolgoztam, és ezek az emberek elvárják, hogy ne csak énekelj, hanem játszd is el a szerepet. De én ezt szeretem, mert a hang maga egy eszköz, egy szerszám. Az operaénekesnek ugyanolyan százalékban kell színésznek is lennie, mint énekesnek.