Két kép tart ott hosszabban tűnődni: két megfeszített Krisztus. Az egyik tébolyult magányú, lehajtott feje ellenére frontálisan ható korpusz; a kereszt teteje sötétségbe tűnik valahol odafönn, a papír határán túl. A másik feszület épp eldől, a Krisztus-arcot a kép felső traktusából aláhulló drapéria takarja – mit is akar eltakarni pontosan? A mindenki által ismert arcot? A szenvedő testet, aminek már több száz éve nézegetjük jóval naturálisabb ábrázolásait?
A megfeszített Jézus közkeletű ábrázolása az ágyékkötős korpusz. Ezen nincs mit bizonyítani, mindenki keresse meg a hozzá legközelebb eső feszületet. A mezítelenség a művészetben ősidők óta vagy édeni állapotot jelent vagy az épp bekövetkező bűnbeesés állapotát. Ezt meg fogadjuk el így, ahogy van, mert most helyszűke miatt kicsit élére kell állítani a szakrális művészetek egyetemes történetét. A megfeszített mindkét képen tökéletesen meztelen. Az ábrázolás nem frivol, nem blaszfém, nem provokatív, nem túlhangsúlyozott. Természetes férfitest – az ember fiának teste. Ezzel a természetességgel lép ki a megszokott ikonográfiából. Mert erre a mezítelenségre nem állnak a fentiek. Ez nem a paradicsom bűnbeesés előtti mezítelensége, és nem is a vágyak és szégyenek bűnbeeséséé. Ez a bűnbocsánat utáni mezítelenség. Ami már túl van rajta. A test megmutatkozik, mert túl van a testen. Most már mindegy: már megmutathatja magát. A poklokban megmerítkezett, végső tisztaság önfeltárulkozása ez.
Az első feszület bal vízszintes szára alatt egy alig észrevehető szem tűnik elő a megfontoltan indulatos szénporlásból. Ilyen ábrázolás nincs. De ha Isten mindenható, miért is ne kaphatná őt rajt’ a művész, amint mindent látó szemével figyel onnan, ahonnan épp kedve szottyan?
A kiállítás szeptember 15-ig látható a lendvai zsinagógában.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!