A test, amely megmutatkozik

Nemes Lászlótól, az erdélyi gyökerű, zalai festőművésztől már megszokhattuk a szürreális formákat, születéstől harsogó és elmúlástól fortyogó színeket. Most valódi meglepetéssel rukkolt elő.

Ez a szokatlan Krisztus-ábrázolás nem provokatív

Nemes Lászlótól, az erdélyi gyökerű, zalai festőművésztől már megszokhattuk a szürreális formákat, születéstől harsogó és elmúlástól fortyogó színeket. Most valódi meglepetéssel rukkolt elő: a lendvai zsinagógában rendezett, egyszerűen Rajzok címre keresztelt kiállításán közönséges csomagolópapírokon, a maga égette faszénnel vésve, húzva, kanyarintva és maszatolva látjuk nagyvonalú és kirobbanóan elemi játékát eleven vagy az elevenség határain innen-onnan átkacsintó formákkal. Nemes sok szállal kötődik Lendvához, hisz a zalai és környéki művészélet egyik katalizátora – amellett, hogy képeihez hasonlóan árad belőle az életenergia, olyan, akár a régi idők mesterei: mindig le lehet ülni mellé egy jó szóra, pedig ritkán pihen a keze.

– Altamirai emlékek kísértettek – mondja Nemes László, körbemutatva a kiállításnak otthont adó szakrális térben elhelyezett fegyelmezetlenül és önfeledten barbár szénrajzokon: – Az akkori ember mindent, amit látott, szénnel dokumentált. A rajzokon egyszerre zárt és nyitott világot akarok megjeleníteni. Nem perspektivikus teret teremtek, hanem cirkuláló teret – utal a művész bizonyos építészeti és általános művészettörténeti áthallásokra kompozícióin, amiken valóban számos rejtett és kevésbé rejtett utalást fedezhet föl az akadémikus szemlélő, míg más talán egyszerűen csak hagyja, hogy elsodorja valami ősi életáradat. Ferde, csorba, törött, meghasadó dolgok közül hömpölyög elő a behatárolhatatlan szervesség. A végleges formák itt mind sebzettek. Amik épek, azok a rajtuk átzúduló, átmeneti életjelenségek: mintha belelátnánk egy báb belsejébe, abba a kavargó, őslevesszerű masszába, ami nem hernyó és nem is pillangó, mégis tartalmaz lényegében mindkettőből mindent.

Ez a szokatlan Krisztus-ábrázolás nem provokatív

Hálás vagyok Nemesnek, amiért egyetlen cikkben ilyen sokszor leírhatom az ős szót, hiszen a látottak primer hatásán túl maga is utal „kísértő altamirai emlékeivel” arra, hogy valami ősállapot feltárásának, ősészlelet megélésének a vágya hajtja. Azon szerencsések közé tartozom, akik járhattak már a művész mesebeli birtokán, Zala egyik csücskében, egy valóságos Négyszögletű Kerek Erdőben, avagy Százholdas Pagonyban (vesd össze: Lázár Ervin és A. A. Milne beavatási terei), ahol minden egyes gyümölcsfa, kerítéscölöp vagy madáretető magán viseli gondoskodó keze nyomát. Nemesnek nem művészi koncepciója van, hanem istenáldotta, szorgos, teremtő élete. Az áldás meg már csak olyan, hogy nem tesz különbséget műalkotás és madáretető között.

Két kép tart ott hosszabban tűnődni: két megfeszített Krisztus. Az egyik tébolyult magányú, lehajtott feje ellenére frontálisan ható korpusz; a kereszt teteje sötétségbe tűnik valahol odafönn, a papír határán túl. A másik feszület épp eldől, a Krisztus-arcot a kép felső traktusából aláhulló drapéria takarja – mit is akar eltakarni pontosan? A mindenki által ismert arcot? A szenvedő testet, aminek már több száz éve nézegetjük jóval naturálisabb ábrázolásait?

A megfeszített Jézus közkeletű ábrázolása az ágyékkötős korpusz. Ezen nincs mit bizonyítani, mindenki keresse meg a hozzá legközelebb eső feszületet. A mezítelenség a művészetben ősidők óta vagy édeni állapotot jelent vagy az épp bekövetkező bűnbeesés állapotát. Ezt meg fogadjuk el így, ahogy van, mert most helyszűke miatt kicsit élére kell állítani a szakrális művészetek egyetemes történetét. A megfeszített mindkét képen tökéletesen meztelen. Az ábrázolás nem frivol, nem blaszfém, nem provokatív, nem túlhangsúlyozott. Természetes férfitest – az ember fiának teste. Ezzel a természetességgel lép ki a megszokott ikonográfiából. Mert erre a mezítelenségre nem állnak a fentiek. Ez nem a paradicsom bűnbeesés előtti mezítelensége, és nem is a vágyak és szégyenek bűnbeeséséé. Ez a bűnbocsánat utáni mezítelenség. Ami már túl van rajta. A test megmutatkozik, mert túl van a testen. Most már mindegy: már megmutathatja magát. A poklokban megmerítkezett, végső tisztaság önfeltárulkozása ez.

Az első feszület bal vízszintes szára alatt egy alig észrevehető szem tűnik elő a megfontoltan indulatos szénporlásból. Ilyen ábrázolás nincs. De ha Isten mindenható, miért is ne kaphatná őt rajt’ a művész, amint mindent látó szemével figyel onnan, ahonnan épp kedve szottyan?

A kiállítás szeptember 15-ig látható a lendvai zsinagógában.