Nemes Lászlótól, az erdélyi gyökerű, zalai festőművésztől már megszokhattuk a szürreális formákat, születéstől harsogó és elmúlástól fortyogó színeket. Most valódi meglepetéssel rukkolt elő: a lendvai zsinagógában rendezett, egyszerűen Rajzok címre keresztelt kiállításán közönséges csomagolópapírokon, a maga égette faszénnel vésve, húzva, kanyarintva és maszatolva látjuk nagyvonalú és kirobbanóan elemi játékát eleven vagy az elevenség határain innen-onnan átkacsintó formákkal. Nemes sok szállal kötődik Lendvához, hisz a zalai és környéki művészélet egyik katalizátora – amellett, hogy képeihez hasonlóan árad belőle az életenergia, olyan, akár a régi idők mesterei: mindig le lehet ülni mellé egy jó szóra, pedig ritkán pihen a keze.
– Altamirai emlékek kísértettek – mondja Nemes László, körbemutatva a kiállításnak otthont adó szakrális térben elhelyezett fegyelmezetlenül és önfeledten barbár szénrajzokon: – Az akkori ember mindent, amit látott, szénnel dokumentált. A rajzokon egyszerre zárt és nyitott világot akarok megjeleníteni. Nem perspektivikus teret teremtek, hanem cirkuláló teret – utal a művész bizonyos építészeti és általános művészettörténeti áthallásokra kompozícióin, amiken valóban számos rejtett és kevésbé rejtett utalást fedezhet föl az akadémikus szemlélő, míg más talán egyszerűen csak hagyja, hogy elsodorja valami ősi életáradat. Ferde, csorba, törött, meghasadó dolgok közül hömpölyög elő a behatárolhatatlan szervesség. A végleges formák itt mind sebzettek. Amik épek, azok a rajtuk átzúduló, átmeneti életjelenségek: mintha belelátnánk egy báb belsejébe, abba a kavargó, őslevesszerű masszába, ami nem hernyó és nem is pillangó, mégis tartalmaz lényegében mindkettőből mindent.
Hálás vagyok Nemesnek, amiért egyetlen cikkben ilyen sokszor leírhatom az ős szót, hiszen a látottak primer hatásán túl maga is utal „kísértő altamirai emlékeivel” arra, hogy valami ősállapot feltárásának, ősészlelet megélésének a vágya hajtja. Azon szerencsések közé tartozom, akik járhattak már a művész mesebeli birtokán, Zala egyik csücskében, egy valóságos Négyszögletű Kerek Erdőben, avagy Százholdas Pagonyban (vesd össze: Lázár Ervin és A. A. Milne beavatási terei), ahol minden egyes gyümölcsfa, kerítéscölöp vagy madáretető magán viseli gondoskodó keze nyomát. Nemesnek nem művészi koncepciója van, hanem istenáldotta, szorgos, teremtő élete. Az áldás meg már csak olyan, hogy nem tesz különbséget műalkotás és madáretető között.
