– A halál kilovagolt Perzsiából. Hajnóczy Péter – akit tönkretett a diktatúra – regényének címe találóbb lett volna, ha A halál kilovagolt a Szovjetunióból címre cserélte volna?
– Valószínűleg igen. A szovjet hódoltság, mint alapállapot ezer százalékban jellemző volt az 1956 utáni időkre, ez határozott meg tulajdonképpen mindent, a hétköznapoktól kezdve a szellemi élet minden területéig.
– Az 1956 utáni magyar irodalom történetének megírásával bízták meg. A dátum nyilvánvalóan jelképes. Miért pont ezt a korszakolást választotta?
– Azt, ami 1956 után történt a magyar irodalomban, reményeim szerint érzékelteti az irodalomtörténet tervezett címe is: Gúzsbantánc. Gúzsba kötve táncolni elég sajátságos, bár izgalmasan eredeti mutatvány – más kérdés, hogy a nemzeti, közéleti szellemiségű literatúra esetében az úgynevezett rendszerváltás után is tulajdonképpen ez folytatódott, csak persze másként. A korszakolás egyébként négy részben vizsgálja az ’56-tól napjainkig terjedő időszakot: a szabadságharc leverésétől 1963-ig, azután ’63–64-től a rendszerváltásig – benne egy 70-ig, egy 80–81-ig és egy ’87-ig tartó „alkorszakkal” – , azután 1987-től 1991-ig, végül pedig az onnantól napjainkig terjedő periódust.
– Milyen szempontok szerint írná meg e korszak történetét?
– Írókra, a kultúrpolitikára és bizonyos fokig irányzatokra is figyelnem kell, de a megközelítés, a szemlélet szempontjából Féja Géza már-már elfeledett, háromkötetes irodalomtörténetét tekintem irányadónak, amelynek első része, a Régi magyarság 1937-ben jelent meg. Ezt követte 1942-ben A felvilágosodástól a sötétedésig, majd 1943-ban a Nagy vállalkozások kora. Ez az egyetlen, a magyar irodalmat a kezdetektől durván a második világháború végéig tárgyaló munka, amelyet következetesen konzervatív, népi, nemzeti szellemben írtak. Stiláris tekintetben pedig régi nagy kedvencem, Szerb Antal az ideál, az a könnyed, szellemes, olvasmányos hangvétel, amely ugyanakkor mindvégig igényes és elmélyült szemléletet is takar.
– Mindmáig a Kádár-korban megalkotott irodalmi kánon alapján gondolkodunk a magyar irodalomról. Ki lehet szabadulni ebből a szellemi kelepcéből?