Az irodalom nem ruhaanyag

Szinte kötelező újraértékelni az elmúlt hatvan év magyar irodalmát — mondta a Magyar Nemzetnek Domonkos László író, újságíró, irodalomtörténész, aki Gúzsbantánc címmel írja meg 1956-tól kezdve napjainkig a magyar irodalom történetét. No de kik azok az írók, akiket méltatlanul elfeledtettek?

„Bántóan aránytalan alá- és túlértékelések vannak” Fotó: Havran Zoltán

– Ezt a korszakot nemcsak szükséges, de szinte kötelező újraértékelni. A Kádár-korszak irodalmi kánonja – bár akkoriban még nem használták ezt a kifejezést – úgy öröklődött tovább, hogy jócskán torzítva, a helyes arányokat szinte totálisan felforgatva egy sajátságosan zárt klikkrendszerszemléleten alapuló irodalomszemlélettel fertőzött meg immár több nemzedéket. Ebből a kelepcéből, ha nehezen is, de ki lehet szabadulni: nem kell félni a szembenézéstől, a tényektől és általában a kissé szélesebb szemhatár észrevételezésétől.

„Bántóan aránytalan alá- és túlértékelések vannak”
Fotó: Havran Zoltán

– Ki döntötte el, hogy kiből lesz nagy író? Ez a folyamat mintha átcsúszott volna a rendszerváltáson túlra is.

– A rendszerváltás után a posztmodernnek nevezett posztbolsevik irodalmi merénylet sajnos már-már teljes egészében igazolni látszott és részben még ma is látszik Németh László profetikus, még 1965-ből származó minősítését, ami egyben – igaz, kérdőjelesen – a legutolsó fejezet mottója is lesz: a magyar irodalmat kezdi felváltani egy magyar nyelvű irodalom.

– Kik azok az írók, akik újrafelfedezésre várnak?

– A hangsúlyokkal, az értékelés „osztályzataival” és olykor a puszta megemlítések dolgával is súlyos bajok vannak. Bántóan aránytalan alá- és túlértékelések vannak, a kortárs irodalomból csak két-két példát említek: Vámos Miklós és Esterházy Péter „amarra”, Bán János és Borbély László „emerről”. Természetesen lesz szó az emigráns irodalomról, és nemcsak Márairól. Most is két példát említek: végre rangjához, súlyához illően helyére kerül a 2000-ben elhunyt nagy esszéista, Gombos Gyula és Monoszlóy Dezső is. Utóbbi felvidéki volt, a titói Jugoszláviába költözött, majd onnan Bécsbe, ahol híressé vált. A ha­zaiak közül említhetném még Császár Istvánt vagy Gáll Istvánt, akinek Vaskor című munkája korszakos jelentőségű. De beszélnünk kell Asperján Györgyről is, aki a hetvenes években megírta a magyar Zabhegyezőt, ám később furcsa, baloldali fordulatot vett.

– Ön Csurka Istvánról is írt monográfiát. Mit gondol, őt helyén kezeli a mai irodalomtörténet?

– Csurka sincs a helyén, és amit vele 1989-től kezdve mindmáig műveltek, az a magyar szellemi élet rendszerváltás utáni egyik legnagyobb szégyene és botránya volt. Nemcsak amiatt, ami a színdarabjai körül történt és sajnos mind­máig történik, de ragyogó korszakos jelentőségű, magas irodalmi szintet megütő publicisztikájának vagy éppen novelláinak értékelése is elmaradt. Őt egyszerűen agyonhallgatták, ezt ki kell mondani.

– Mi alapján tettek valakit indexre?

– Döntően mindig politikai szempontok alapján. A szovjet hódoltság által meghatározott Kádár-korszak tabuit a gyávaság, az elvtelenség és a döbbenetes mértékű, szemforgató álszentség ugyanúgy motiválta, jellemezte, mint a kisszerűség vagy olykor a szimpla ostobaság.

– Abban lát egyfajta tudatosságot, hogy egyes írók a rendszerváltás után sem kerültek méltó helyükre?

– Ma már nem a népi-urbánus ellentét a szembenállás alapja. Fekete Gyula bátyánknak volt igaza: vannak az élet pártján és vannak a pusztulás, a rombolás pártján állók. A rendszerváltás után – Csoóri Sándor már 1990-ben érzékelte, kapott is érte – egy szűk, a magyarságot megvető-lenéző-utáló klikk nagy teret kapott, és igyekezett is élni a lehetőséggel. Az irodalomban folytatják az elismerés és értékelés kádári „kánonját”, persze a maguk szempontjaihoz és igényeihez igazítva. Csakhogy az irodalom nem ruhaanyag. Éppen ezért kell velük szemben törekedni a mi „másságunkat” láttatni, ezt felmutatni.