időjárás 19°C Evelin, Fülöp 2022. május 26.
logo

Az irodalom nem ruhaanyag

Pataki Tamás
2019.07.17. 11:52
Az irodalom nem ruhaanyag

Szinte kötelező újraértékelni az elmúlt hatvan év magyar irodalmát — mondta a Magyar Nemzetnek Domonkos László író, újságíró, irodalomtörténész, aki Gúzsbantánc címmel írja meg 1956-tól kezdve napjainkig a magyar irodalom történetét. No de kik azok az írók, akiket méltatlanul elfeledtettek?

– A halál kilovagolt Perzsiából. Hajnóczy Péter – akit tönkretett a diktatúra – regényének címe találóbb lett volna, ha A halál kilovagolt a Szovjet­unióból címre cserélte volna?

– Valószínűleg igen. A szovjet hódoltság, mint alapállapot ezer százalékban jellemző volt az 1956 utáni időkre, ez határozott meg tulajdonképpen mindent, a hétköznapoktól kezdve a szellemi élet minden területéig.

– Az 1956 utáni magyar irodalom történetének megírásával bízták meg. A dátum nyilvánvalóan jelképes. Miért pont ezt a korszakolást választotta?

– Azt, ami 1956 után történt a magyar irodalomban, reményeim szerint érzékelteti az irodalomtörténet tervezett címe is: Gúzsbantánc. Gúzsba kötve táncolni elég sajátságos, bár izgalmasan eredeti mutatvány – más kérdés, hogy a nemzeti, közéleti szellemiségű literatúra esetében az úgynevezett rendszerváltás után is tulajdonképpen ez folytatódott, csak persze másként. A korszakolás egyébként négy részben vizsgálja az ’56-tól napjainkig terjedő időszakot: a szabadságharc leverésétől 1963-ig, azután ’63–64-től a rendszerváltásig – benne egy 70-ig, egy 80–81-ig és egy ’87-ig tartó „alkorszakkal” – , azután 1987-től 1991-ig, végül pedig az onnantól napjainkig terjedő periódust.

– Milyen szempontok szerint írná meg e korszak történetét?

– Írókra, a kultúrpolitikára és bizonyos fokig irányzatokra is figyelnem kell, de a megközelítés, a szemlélet szempontjából Féja Géza már-már elfeledett, háromkötetes irodalomtörténetét tekintem irányadónak, amelynek első része, a Régi magyarság 1937-ben jelent meg. Ezt követte 1942-ben A felvilágosodástól a sötétedésig, majd 1943-ban a Nagy vállalkozások kora. Ez az egyetlen, a magyar irodalmat a kezdetektől durván a második világháború végéig tárgyaló munka, amelyet következetesen konzervatív, népi, nemzeti szellemben írtak. Stiláris tekintetben pedig régi nagy kedvencem, Szerb Antal az ideál, az a könnyed, szellemes, olvasmányos hangvétel, amely ugyanakkor mindvégig igényes és elmélyült szemléletet is takar.

– Mindmáig a Kádár-korban megalkotott irodalmi kánon alapján gondolkodunk a magyar irodalomról. Ki lehet szabadulni ebből a szellemi kelepcéből?

– Ezt a korszakot nemcsak szükséges, de szinte kötelező újraértékelni. A Kádár-korszak irodalmi kánonja – bár akkoriban még nem használták ezt a kifejezést – úgy öröklődött tovább, hogy jócskán torzítva, a helyes arányokat szinte totálisan felforgatva egy sajátságosan zárt klikkrendszerszemléleten alapuló irodalomszemlélettel fertőzött meg immár több nemzedéket. Ebből a kelepcéből, ha nehezen is, de ki lehet szabadulni: nem kell félni a szembenézéstől, a tényektől és általában a kissé szélesebb szemhatár észrevételezésétől.

„Bántóan aránytalan alá- és túlértékelések vannak”
Fotó: Havran Zoltán

– Ki döntötte el, hogy kiből lesz nagy író? Ez a folyamat mintha átcsúszott volna a rendszerváltáson túlra is.

– A rendszerváltás után a posztmodernnek nevezett posztbolsevik irodalmi merénylet sajnos már-már teljes egészében igazolni látszott és részben még ma is látszik Németh László profetikus, még 1965-ből származó minősítését, ami egyben – igaz, kérdőjelesen – a legutolsó fejezet mottója is lesz: a magyar irodalmat kezdi felváltani egy magyar nyelvű irodalom.

– Kik azok az írók, akik újrafelfedezésre várnak?

– A hangsúlyokkal, az értékelés „osztályzataival” és olykor a puszta megemlítések dolgával is súlyos bajok vannak. Bántóan aránytalan alá- és túlértékelések vannak, a kortárs irodalomból csak két-két példát említek: Vámos Miklós és Esterházy Péter „amarra”, Bán János és Borbély László „emerről”. Természetesen lesz szó az emigráns irodalomról, és nemcsak Márairól. Most is két példát említek: végre rangjához, súlyához illően helyére kerül a 2000-ben elhunyt nagy esszéista, Gombos Gyula és Monoszlóy Dezső is. Utóbbi felvidéki volt, a titói Jugoszláviába költözött, majd onnan Bécsbe, ahol híressé vált. A ha­zaiak közül említhetném még Császár Istvánt vagy Gáll Istvánt, akinek Vaskor című munkája korszakos jelentőségű. De beszélnünk kell Asperján Györgyről is, aki a hetvenes években megírta a magyar Zabhegyezőt, ám később furcsa, baloldali fordulatot vett.

– Ön Csurka Istvánról is írt monográfiát. Mit gondol, őt helyén kezeli a mai irodalomtörténet?

– Csurka sincs a helyén, és amit vele 1989-től kezdve mindmáig műveltek, az a magyar szellemi élet rendszerváltás utáni egyik legnagyobb szégyene és botránya volt. Nemcsak amiatt, ami a színdarabjai körül történt és sajnos mind­máig történik, de ragyogó korszakos jelentőségű, magas irodalmi szintet megütő publicisztikájának vagy éppen novelláinak értékelése is elmaradt. Őt egyszerűen agyonhallgatták, ezt ki kell mondani.

– Mi alapján tettek valakit indexre?

– Döntően mindig politikai szempontok alapján. A szovjet hódoltság által meghatározott Kádár-korszak tabuit a gyávaság, az elvtelenség és a döbbenetes mértékű, szemforgató álszentség ugyanúgy motiválta, jellemezte, mint a kisszerűség vagy olykor a szimpla ostobaság.

– Abban lát egyfajta tudatosságot, hogy egyes írók a rendszerváltás után sem kerültek méltó helyükre?

– Ma már nem a népi-urbánus ellentét a szembenállás alapja. Fekete Gyula bátyánknak volt igaza: vannak az élet pártján és vannak a pusztulás, a rombolás pártján állók. A rendszerváltás után – Csoóri Sándor már 1990-ben érzékelte, kapott is érte – egy szűk, a magyarságot megvető-lenéző-utáló klikk nagy teret kapott, és igyekezett is élni a lehetőséggel. Az irodalomban folytatják az elismerés és értékelés kádári „kánonját”, persze a maguk szempontjaihoz és igényeihez igazítva. Csakhogy az irodalom nem ruhaanyag. Éppen ezért kell velük szemben törekedni a mi „másságunkat” láttatni, ezt felmutatni.