Az ismeretlen, de valódi magyar zene föltámadása

Van a világon egy öttagú zenekar, amelynek öt tagjából három elsőrangú frontember és zeneszerző — és ennek ellenére nem vesznek össze. Egy zenekar, amelynek dalszövegeit halhatatlan és olykor eleven magyar költők írják. Egy zenekar, amely húszéves fennállása alatt soha nem haknizott, nem adta el magát, nem bújt kígyónyelvű menedzserek és technikai gegek mögé. Egy zenekar, mely húsz éve szolgálja Istent, a költészetet és a magyar kultúrát, míg körülöttük fogyasztói sztárocskák és zenésznek álcázott marketingesek hangosan pénzt számolnak. Egy zenekar, amely húszéves fennállása alkalmából egy tökéletes koncertlemezzel ajándékozta meg a világot.

Juhász Kristóf
2019. 07. 12. 11:48
Fotó: Zaicz Domokos
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A húszéves Misztrál együttes a Csíkszerda kórussal kiegészülve tartott ünnepi koncertet a MOM Kulturális Központban, nem is olyan régen. Erről a koncertről adtak ki most egy ünnepi dupla CD-t, méltó kivitelben, a borítón a kiadványaikon rendszeresen látható Orosz István grafikusművész munkájával. A 24 számos album (ebből 17 dalhoz készült kórusátirat Vedres Csaba közreműködésével, a kórus művészeti vezetője Tóth Árpád, karnagya Kemenes Anna volt) tökéletes Misztrál-best of, olyan „slágerekkel”, mint A föld gyermeke, Isten szeret, Csend, Zsoltár gyermekhangra, Kicsi vagyok én, Az eltévedt lovas, Reggeli reggae vagy a Gyöngyöt az embernek.

A Csíkszerda olykor fényes arany páncélú angyali seregként érkezik a kompozícióba, mint a Török Máté énekszólamával vezetett, lírai, de feszült hangulatú fohásznak induló, majd grandiózus rockhimnusz-könyörgéssé épülő Békesség-óhajtás (Virág Benedek verse). Máskor a végzet komor valkűrjei, mint a Tóbisz Tinelli Tamás vezette Hajnali dobajokban (Képes Géza), ebben a pszichedelikus hard rock-paranoiában, aminek Török Máté csellója és Heigl László basszusgitárja adja mélybe nyúló fundamentumát.

Megint máskor néplelkünk diadalmas, elemi lüktetése hallatszik, mint Heinczinger Mika himnuszában, az ősmagyar sámánindulóvá komponált Turáni indulóban (Babits). A három frontember közös imádságaként is fölfogható Adj már csendességet… (Balassi) eredetije sem éppen szerénykedő motyorgás, de a kórus belépését hallva majd kificamodik a nyakam, hogy föllássak a monumentális katedrális-atmoszféra tetejéig.

Méltó helyen, a második lemez fináléjához közeledve ragyog föl sötét fényével és nyit kaput a lét nagy éjszakájába, a kísértők saját húsunkban is ott lakó árnyékvilágába Pusztai Gábornak, a Misztrál egyszerre biztos alapok monolitjait építő, mégis játékos ütőhangszeresének egyetlen, itt hallható szerzeménye: a Vérivó leányok Babitstól. Az eddigi életmű egyik különleges darabja.

Itt is az történt, mint a Reggeli reggae-ben a reggae-vel, vagy a (itt bánatomra nem szereplő) Fekete országban a metállal: körbeszimatolnak egy zsánert, ami látszólag nagyon távol áll tőlük, de nem törik ám kerékbe magukat primitív stiláris korlátok között, hanem belemarkolnak az általános szubkult-dzsuvába, jelen esetben a vámpírromantikás dark elektróba és gothic rockba, kiveszik, amit akarnak, és aztán megcsinálják misztrálul. Egyszer állítólag meghallgatta a Vérivó leányokat a Depeche Mode, a Cure és a Sisters of Mercy, aztán összenéztek, és elnézést kértek mindenkitől.

Fotó: Zaicz Domokos

Az internet kevés áldása közül az egyik: szinte a szobánkból sem kell kimozdulnunk (persze élőzene nélkül nem lehet jól élni), ha tudni akarjuk, mi történik most a zenével valójában. Felejtsük el, amit rádiókban és drogelosztó fesztiválokon hallunk: az igazi zene nem a felszínen úszik (ott tudjuk, mi úszik, ugye?).

A legvalóságközelibb impulzusok most a jobb híján világzenének titulált hibrid műfajban, vagy inkább szabad asszociációs halmazban történnek. Láthatjuk, hogy olyan bandák, mint az ukrán Dakhabrakha, az orosz Otava Yo, a német Faun, a holland Omnia vagy Mongólia szaporodó folkmetál csapatai egyre több embert mozgatnak meg szerte a világon – miközben anyanyelvükön énekelnek. És bár a Misztrál együttes verszenéje is elsősorban a miénk, hiszen mi értjük (illetve közülünk is egyre kevesebben értik Arany, Babits vagy Dsida Jenő, a legjobb magyar dalszövegírók nyelvét), zenéjük egyetemessége bármilyen nyelvi környezetben magával ragadja a nyitott szíveket.

Bízom benne, hogy ez a kitűnően masterelt, és a Misztrál eddigi munkásságát valóban megkoronázó koncertlemez azokhoz is eljut a rajongókon túl, akik konkrétan tehetnek valamit a nagyközönség számára ismeretlen, valódi zene föltámadásáért.

Misztrál & Csíkszerda: 20. Misztrál Fesztivál Alapítvány, 2019.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.