Európát védtük, de nélkülük

Konstantinápoly eleste után csak idő kérdése volt, mikor mérnek hasonló csapást a törökök Magyarországra. Nándorfehérvárnál csaknem háromhetes küzdelemben, július 4. és 22. között Hunyadi János legyőzte a legyőzhetetlent, de mégis kikre számíthattunk a török ellen, és kik hagyták sorsára hazánkat 1456-ban?

Löschinger Hugó: A nándorfehérvári diadal Forrás: Göcseji Múzeum

Óriási veszedelem leselkedett Magyarországra 1456 nyarán, hiszen az 1453-ban Konstantinápolyt elfoglaló, rettegett II. Mehmed szultán hadjáratot indított, hogy elfoglalja Nándorfehérvárt, és ezzel utat nyisson birodalmának Európa szívébe. A török veszély ­miatt sokan nyújtottak segítő kezet nekünk a korabeli Európában, de a politikai érdekek sok mindent felülírtak.

Löschinger Hugó: A nándorfehérvári diadal
Fotó: Göcseji Múzeum

A budai udvar már 1455 végén értesült az 1456-ra tervezett török hadjáratról, de csak 1456 tavaszán lett bizonyos, hogy a szultán megtámadja Nándorfehérvárt. V. László király nem késlekedett, elrendelte a haderő mozgósítását, majd segélykérő levelek sokaságát írta Európa keresztény fejedelmei­nek. III. Callixtus pápát például arra kérte, hogy mielőbb küldje flottáját a török ellen, és ő is harcra sürgesse a kontinens uralkodóit.

E sorsdöntő napokban nagy hasznára volt hazánknak Don Juan de Carvajal pápai legátus, aki így tájékoztatta a szentatyát a helyzetről: „Nagy a veszedelem, napok, sőt órák késedelme olyan veszteségeket okozhat, melyeket a kereszténység örök időkön át siratna, mert azok, akiktől mi kérünk most segítséget, maguk is kénytelenek lesznek segítségért folyamodni.” Majd hasonló baljós hangulatú levelekben kért támogatást Zsigmond osztrák és Francesco Sforza milánói hercegektől, IV. Kázmér András lengyel királytól, a velenceiektől és a brandenburgi őrgróftól. Noha a pápa felszólította III. Frigyes császárt és a lengyel királyt, hogy segítsenek Magyarországnak, a császár a birodalmon belüli ellentétek, a lengyelek pedig a Német Lovagrenddel fennálló konfliktusuk miatt hárították el a pápai kérelmet.

Viszont voltak olyan uralkodók, akik nemhogy nem segítettek, hanem még hátráltatták is a török elleni küzdelem ügyét. VII. Károly francia király hazájában megakadályozta a pápai bulla kihirdetését és a tized török elleni harcra való szedését, a burgundiai ural­kodó pedig egyszerűen nem küldte el az összegyűlt pénzt, pedig a pápa arra kérte, hogy legalább egy részét fordítsa az Oszmán Birodalom elleni harcra. Ezek után különösebben nem lehet csodálkozni azon, hogy a dán, a portugál, a kasztíliai királyok, valamint az itáliai városállamok (Milánó, Velence, Firenze) se tettek semmi érdemlegeset Magyarország megsegítéséért.

S hogy mindez miért alakulhatott így? Tetszik, nem tetszik, azt tudni kell, hogy a kontinens országai a nikápolyi vereség (1396) óta inkább szavakban, mint tettekben támogatták a török elleni harcot. Másrészt a respublica ­christiana, vagyis a keresztény közösség egysége ebben az időszakban már felbomlófélben volt.

És mindennek ellenére voltak, akik lándzsát törtek mellettünk: V. Alfonz aragóniai–nápolyi király 10-12 hajót küldött Villamaris parancsnokkal az Adriára, hogy a török partokat fenyegetve segítsék Magyarországot, de ­III. Callixtus is felállított egy 25 gályából álló flottát, 5000 fegyveressel és 300 ágyúval Lodovico di Scarampo aquileiai pátriárka vezetésével Ostiában. A török hódítás hosszú árnyékában élő szerbek és albánok pedig, Szkander béggel az élen, haderejükkel is becsületesen küzdöttek az Oszmán Birodalom ellen.

Amennyire nehézkesen szedte össze magát a keresztény Európa, annyira bonyolult volt Magyarország belpolitikai helyzete is. V. László királyi hatalma gyenge volt, s a főurak közti szembenállás is sújtotta a királyságot. Az ország vezetésében uralkodó közállapotokat jól szemlélteti, hogy a király 1456. június elején elhagyta hazánkat, a kortársak szerint a növekvő veszély és Cillei Ulrik mesterkedése miatt. Mindenesetre ezután nem lehetett elvárni a főuraktól, hogy hazánk védelmében harcba szálljanak a törökökkel. Így vált megkerülhetetlenné az ország volt kormányzójának, Hunyadi Jánosnak a szerepe.

A török elleni védekezés motorja ugyanis a törökverő hadvezér volt, aki mindent megtett Magyarország megvédéséért. Hunyadin kívül csak Kórógyi János macsói bán, Újlaki Miklós, Kanizsai László és Rozgonyi Sebestyén érezte úgy, hogy meg kell védenie a hazáját. De rengeteg itthoni és külföldi keresztes vitéz is szükségesnek tartotta, hogy felkerekedjen és fegyvert fogjon Magyarország védelmében.

Egy Oszmán Birodalom elleni offenzíva miatt 1455-ben keresztes hadjáratot hirdetett III. Callixtus pápa. Az ebben az évben Magyarországra érkezett Kapisztrán János itáliai ferences szerzetes hazánk déli területein pedig rengeteg keresztes katonát toborzott, s ezen irreguláris haderőnek komoly szerepe volt a nándorfehérvári győzelem kivívásában.

Viszont nemcsak hazánkban, hanem külföldön is gyülekeztek keresztesek, ebben pedig Don Juan de ­Carvajal pápai legátusnak volt nagy szerepe. A Német-római Birodalomból és Lengyelországból több száz keresztes érkezett Magyarországra, de sokan csak az ostrom után értek ide. Viszont nem mind késtek el: azok közül, akik Nándorfehérvárra értek és harcoltak, ki kell emelni egy körülbelül 600 fős, bécsi egyetemistákból álló csapatot, akik elszánt hősies­ségükkel tűntek ki a csatában. Bár a kontinens keresztény hatalmainak többsége 1456-ban tétlen maradt, mégis voltak, akik kiálltak Magyarország mellett, és így hozzájárultak a nándorfehérvári diadalhoz, a magyar és európai hadtörténelem egyik legdicsőbb tettéhez.