„A közönség előrevitt és felemelt”

Egy gyulai próbateremből indulni és évtizedek múlva a Papp László Budapest Sportaréna színpadán tartott jubileumi nagykoncerttel ünnepelni, folyamatosan úton lenni, örülni a három arany- és egy platinalemeznek, a számos szakmai díjnak, legfőképpen pedig a rajongóknak országszerte és a határokon túl – ez lehet a húszéves ­Magna Cum Laude zenekar történetének fő íve. Emellett a jótékonyság is fontos pillére a működésüknek: a zenekar alapítványt hozott létre a tehetséges fiatalok, valamint a hátrányos helyzetben lévők megsegítésére; volt, hogy többtonnányi élelmiszert és más adományt szállíttattak a Böjte Csaba atya által vezetett gyergyószentmiklósi Szent Anna otthonba. Kara Mihállyal, Mező Misivel és Szabó Tiborral a zenekar múltjáról és a segítés lehetséges útjairól beszélgettünk.

A Magna Cum Laude frontembere a hátrányos helyzetű tehetségek mentorálásában is szerepet vállal Fotó: Havran Zoltán

– A Magna Cum Laude Gyuláról indult 1999-ben. Vidéki zenekar tagjaiként milyen nehézségekkel találták szemben magukat?

Szabó Tibor: Húsz évvel ezelőtt teljesen máshogy működött a média. Ma már sokkal hamarabb meghívják a zenekarokat a különböző műsorokba, ami jó irány, de nekünk akkoriban még nagyon ki kellett várni ezt. Sokkal munkásabb volt ez régebben.

Kara Mihály: Volt hét olyan évünk, amikor alig tíz koncertünk volt. Rengetegszer abba akartuk hagyni, de mindig volt egy mézesmadzag, egy megerősítés, hogy na, ennek is tetszik, amit csinálunk, annak is tetszik. 2005–2006 körül volt három koncertünk, leforgattuk a Vidéki sanzon klipjét, és akkor exponenciálisan elkezdtek növekedni a koncertmeghívások.

– Van-e hatása a szövegeikre a vidéki származásnak?

K. M.: Nem igazán, az érzelmi dolgok nem köthetők nagyvároshoz vagy tanyához. Csak annyiban van hatással a vidéki származásunk, hogy sokkal jobban koncentrálunk a dolgokra.

Mező Misi: A vidékiség kapcsán mindenféleképp meg kell jegyeznem, hogy inkább a negatív dolgok nyomták rá a bélyegüket a működésünkre, mert Budapest-központú az ország. Az, hogy mi a fővárostól 230 kilométer távolságból jöttünk, mindenképp megnehezítette a dolgunkat, főleg az akkori anyagi helyzetünket tekintve. Mindegyikünknek volt polgári foglalkozása is, dolgoztunk, és volt olyan, hogy én egyszerűen nem tudtam beszállni az útiköltségbe, Misától vagy Tibitől kértem kölcsön, vagy egyszerűen ők állták az én részemet, és a következő utunkon én álltam az övékét. Annyira nem volt pénzünk, hogy előfordult, hogy egy McDonald’s-menüt ettünk öten. Ezek a helyzetek össze is kovácsoltak bennünket. Emlékszem arra, amikor el kellett dönteni, hogy most mindenki feladja a melóját, mert már nem tudtuk összeegyeztetni a próbákkal és fellépésekkel. Ekkor tudatosult bennünk, hogy egy olyan döntést fogunk hozni, ami akár katasztrofálisan is elsülhet, de hála istennek a közönség előrevitt bennünket és felemelt. A hírünk szájhagyomány útján terjedt, nem az internetnek köszönhetően, mint manapság. Volt olyan időszak, hogy majdnem minden héten felléptünk különböző budapesti klubokban, mert akkora volt az érdeklődés.

K. M.: Egy kicsit olyan volt, mint ha valami állóvizet felkavart volna valaki…

Sz. T.: Itt érzékelhető, hogy mi máshonnan jöttünk, mivel mi nem voltunk szem előtt, nem látták a klipjein­ket, és volt egyfajta döbbenet: „Kik ezek a gyerekek?”

A Magna Cum Laude frontembere a hátrányos helyzetű tehetségek mentorálásában is szerepet vállal
Fotó: Havran Zoltán

– Több alkalommal léptek fel a határon túl, a közönséget illetően látnak valamilyen különbséget?

M. M.: Amikor egy anyaországi zenekar fellép a határon túl, és magyar testvérekhez jön, akkor azt érzi, hogy otthon, a közönségünk valahogy már el van kényeztetve. Otthon sok helyen és sokszor el lehet csípni bennünket, míg Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken mindig van várakozás a közönségben, mert ritkán látjuk őket. Hála istennek Erdélyben sokat játsszák a rádiók a dalainkat, és ezért nagy köszönet nekik. Van egy tervünk, miszerint egyszer majd három héten keresztül turnézunk Erdélyben.

– Közösségi szinten is aktívak, sokat segítenek a rászorulókon. Miért fontos ez önöknek és milyen lehetőségeik vannak?

K. M.: Szerintem egy normálisan szocializálódott embernek ez fontos, nem kerülheti meg. Most már befutott zenekar vagyunk, megszelídítettük a rókát, tehát felelősséggel is tartozunk érte. Mint a jó úttörő, ahol tudunk, segítünk.

Sz.T.: Ez szerintem nagyon érzelmi alapokon nyugszik, hogy ki miként és mennyit segít. Valahol kell egy határt húzni, mert mi is nagyon érzékenyek vagyunk, mindenhol segítenénk, de egy idő után már csak ezzel kellene foglalkoznunk, és az sem lenne elég.

K. M.: Jó lehetőség az adónk egy százalékának a felajánlása is. Én minden évben másnak adom – idén a református egyház kapta.

M. M.: A késztetést, hogy jót tegyen, valahol érzi belül az ember, és szerintem mindenki, aki megteheti, annak kutya kötelessége segíteni. Az tényleg nehéz, hogy hol tudod meghúzni a határt. Napi szinten kapok felkéréseket, és fizikailag sem lehet mindnek eleget tenni, nem csak az anyagi részére gondolok. Vittünk – utálom azt a szót, hogy adományt, én mindig ajándékot mondok – Böjte Csabának egykamionnyi ajándékot és hangszereket, de vittünk hangszereket Kecskemétre a fiatalkorúak börtönébe, ahol csináltunk egy zenés klubot, hogy az elítéltek el tudják ütni az időt, és a rákos gyerekek otthonába is, a Heim Pál-kórházban is segítettünk – ezek apró dolgok, de hála istennek, mindannyian fontosnak tartjuk, hogy segítsünk, főként ha gyerekekről van szó.

– A Ciffra Központban is szerepet vállalt, a hátrányos helyzetű tehetségek mentorálásában.

M. M.: Bagi Ivánnal együtt. Kicsit villámcsapásként ért a kérés, hogy minket is szeretettel látnak ebben az akcióban. De nagyon szívesen vállaltam el. Jó azt látni, hogy rengeteg tehetség van. Ők elkallódnak, ha valaki nem veszi észre őket, és nem támogatja.

– A hátrányos helyzetű fiatalok életében látnak-e más kitörési lehetőséget is, ami nem feltétlenül a művészet?

M. M., Sz. T., K. M.: A tanulás!

K. M.: Nem mindegy, hogy egy putriban nősz fel vagy egy módos roma családban. Nem mindegy, hogy foglalkoznak veled a szüleid, milyen a baráti köröd, szóval rengeteg összetevője van ennek a dolognak.

M. M.: Úgy van, ahogy Bagi Iván mesélte: az intézetben felnövő és onnan kikerülő gyerekek majdnem száz százaléka elvész. Nem érik meg a negyvenéves kort. Vagy az alkohol, vagy a drog miatt, de belehalnak ebbe a történetbe. Ez csak egy kis része, hogy ott vagy te és segítesz, de a döntő kérdés az, hogy akin segíteni akarsz, hajlandó-e tenni a kitörés érdekében.